Veszprémi Nóra - Szücs György szerk.: Belső utak képei – Art Brut Ausztriában és Magyarországon, Válogatás osztrák műhelyekből, valamint a budapesti Pszichiátriai Múzeum és a Magyar Nemzeti Galéria gyűjteményéből (A Magyar Nemzeti Galéria kiadványai 2008/5)

Roger Cardinal: Mi is az az outsider art?

lítási, értelmezési és értékelési hálózat - megfosztja a művészetet minden természetességtől. Számára a kultúra és a kulturális fogalma rosszat sejtetett, mert nem hallott ki mást belőlük, csak annak szajkózását, hogy milyen hagyományos értékeknek és bevett fogalmaknak kell megfelelnie a művészetnek. A kulturális örökség ellen lázadt föl, igyekezett letérni az alkalmazkodás útjáról, és a maga különc és ikonoklaszta útját járni. Végül pedig - azért, hogy bizonyítsa: van alternatívája annak, amit ő art culturelnek nevezett - olyanok által készített műalkotásokat kezdett gyűjteni, akiknek semmilyen kapcsolatuk nem volt a művészeti közélettel. Felfedezettjei alkotásaiból jött létre a legendás Collection de l'Art Brut.

2 Dubuffet kezdetben csupán ösztöneit követve, később egyre inkább kidolgozott és szigorú elvek szerint gyűjtött. Az az eltökélt szándéka, hogy bebizonyítsa: születhetnek lenyűgöző műalkotások a létező kultúrára való mindennemű utalás nélkül is, a mások által soha föl nem ismert, öntörvényű autodidaktákra irányította figyelmét. Az ő felfogása szerint a képzetlen művész - mivel eredeti és egyéni látomás vezérli - nincsen tekintettel senki más elvárásaira, és minden erejével, teljes elmélyültséggel, magabiztosan és gyakran végletes elszigeteltséget vállalva fáradozik tulajdon alkotói programja megvalósításán.

3 Az ilyen hősies önállóság, határozta el magában, csakis eredeti alkotásokat eredményezhet. Nem biztos, hogy szigorúan véve szépeket, de addigra a „szép" fogalmának kulturális konstrukció mivolta már lelepleződött, és ezért szempontja nem is számított többé. A művészet teljesen új szemlélete, valóban egy merőben új esztétika vezérelte Dubuffet-t, amikor olyan jellemzőket részesített előnyben, mint az elevenség, a hatásosság, a furcsaság, sőt rejtélyesség. Ötezer darabos páratlan gyűjteménye, melyet mintegy harminc év alatt állított össze, a szellemi kalandra hívó kifejezésmódok sokféle példáját tartalmazta, és egyetlenegy közös vonás kapcsolta össze darabjait: a „normálisnak" tekintett művészeti alkotásoktól való különbözés. Dubuffet három olyan fő forrásból gyűjtötte kincseit, amelyek közül egyik sem kötődött a formális képzéshez: (1) a mentálisan sérült emberek művészete (mindenekelőtt olyanok alkotásai, akiknél elmekórt állapítottak meg, és akik elmegyógyintézetekben, azaz a normális társadalom keretein kívül éltek); (2) a médiumok művészete (olyanoké, akiknek képalkotása spiritiszta hitüket tükrözi); illetve (3) az aszociális elemek, lázadók művészete, beleértve a bűnözőket, csavargókat, remetéket, csöveseket és egyéb peremre sodródottakat. Jóllehet Dubuffet valóban figyelt az illető egyének élet- vagy esettörténetére, és merített is belőlük az alkotásokhoz fűzött, éleslátó magyarázataiban,

4 ám megítélésem szerint nem a társadalmi helyzetük vagy lélektani állapotuk érdekelte őt, hanem legfőképpen a művészi tevékenységükben megnyilvánuló stilisztikai és szemantikai találékonyság. Elsősorban a szabad önkifejezést, az alkotáshoz való öntudatlan viszonynak a gyümölcsét méltányolta. Az artiste brut vagy a kívülálló művész gyakran egyedül dolgozik, csak ő uralkodik a maga képzeleti birodalmán, nem ad a szakmai mércékre, és nem kívánja senki tetszését elnyerni, vagy megélhetést biztosító pályát befutni. Legtisztább formájában az outsider art expresszív feszültsége hatalmas formaalkotó hajtóerőre vall, amely képes felülemelkedni az alkotó társadalmi vagy lélektani állapotának gyakran nyomorúságos vagy hátrányos körülményein, és feltárni egy páratlanul újszerű és mély esztétikai és képzeleti dimenziót. Habár nem lehet tagadni, hogy Dubuffet konok állításai izgalmas következményekkel járnak, ma már alighanem tanácsos óvatosabban eljárnunk. Mára bizonyosan elismert ténnyé vált, hogy jóllehet az alkotók eltekintenek a körülöttük érvényesülő hatásoktól, vagy elzárkóznak előlük, alig akad olyan művész, akinek munkája nem árulkodnék valamilyen kulturális kondicionálásról: mindannyian szükségképpen társadalmi-kulturális hátterünk teremtményei vagyunk, és még ha meg is tagadjuk gyökereinket, nem tudunk tőlük teljesen elszakadni. Végül maga Dubuffet is kénytelen volt elismerni, hogy az egyén kulturális környezete még az általa leginkább kedvelt műveken: az egyszerű emberek, az aszociális elemek, a különc látnokok és az elmebetegek alkotásain is mindig rajta hagyja bélyegét.

5 így a pszichotikus művészet nagy mesterének, a svájci Adolf Wölflinek különös rajzait, amelyek nem sokkal a halála előtt kerültek forgalomba, sokáig eredeti leleménynek tartották, mára azonban kimutatták róluk, hogy sokszor a festő szülőföldjére, a berni kantonra utalnak, illetve sokat merítettek képes utazási újságokból és a tömegkultúra egyéb kiadványaiból. Dubuffet 1985-ben halt meg. Eddigre az art brut vagy az outsider art fogalma már széles körben elterjedt, habár nem annyira megfogható valóságot, mint inkább koncepcionális végletet, illetve Dubuffet-vel szólva „eszményi pólusf'jelölt. Az a fontos, hangzott az okfejtés, hogy a művész milyen mértékben öntörvényű: a régi klisék újrahasznosítása és a mások munkájának tudatos követése híjával van minden értelemnek, egy merő majmolás, ellenben az art brut éppen az előzmények és a minták eltökélt elutasításán alapszik. Jóllehet ez az elmélet idealizálónak tetszhet, az outsider artnak van számos teljességgel meggyőző alkotása. E művek azonnal megragadják figyelmünket, mert egyfajta hangsúlyos célzatosság van bennük. Szerintem a legjobb „kívülálló" művészet arról ismerszik meg leginkább, hogy a feszültség, a közvetlenség, az eredetiség és a következetesség összetéveszthetetlen jeleit viseli magán. A kívülálló művész nem rabja semmilyen konvenciónak. Meghökkentő látomást tár elénk már-már a megszállottságig elmenő, parancsoló hajhatatlansággal. Minden egyes műve voltaképpen egy teljességnek - rendszert alkotó életművének - részét képezi, szervesen beleillik abba, összefoglalja azt, és tükrözi a művésznek azt a bizonyosságát, hogy ura képzelet alkotta világának.