Mikó Árpád – Verő Mária - Jávor Anna szerk.: Mátyás király öröksége, Késő reneszánsz művészet Magyarországon (16–17. század) 2. kötet (A Magyar Nemzeti Galéria kiadványai 2008/4)

Tanulmányok - GALAVICS GÉZA: Festők és metszetelőképek a késő reneszánsz Magyarországon

31. Hans Wolff epitáfiumának középrésze, 1625 után ekkor még nem érték el. Sőt a Habsburg-tartományokban folyó erőszakos rekatolizáció elől többen Magyarországra menekültek, ahol hitüket szabadabban gyakorolhatták. Nemesek, kereskedők, kézművesek, literátus emberek érkeztek így az országba, s köztük különböző művészeti ágakban tevékenykedő mesterek is. A királyi Magyarországon a 17. század első kétharmadának időszakából az evangélikus vallásgyakorlathoz kötődő művészeti alkotások leginkább a mai Szlovákia területén őrződtek meg, együtt az itt élő, ez időben még kisebbségben lévő katolikusokéval. Ha az ebből a korból ránk maradt festészeti emlékeket speciális nézőpontunkból, a megfestésükhöz használt metszetek felől vizsgáljuk, szembetűnő, hogy szinte minden igényesebb kompozíció — mint ezt Jozef Medvecky megállapította — metszet után készült. Nem annyira a festők restsége okán, hanem a kor műhelygyakorlatából következően. A főként városi megbízásra dolgozó mestereknél, távol az eleven művészeti központoktól, a művészi eredetiségnek messze nem volt (ha egyáltalán volt) olyan jelentősége, mint ott, ahol tucatnyi művész dolgozott egymás mellett, egymásra mint konkurenciára, mint művészi inspirátorra figyelve. A metszetfelhasználás, a különböző kompozíciók közti választás lehetősége pedig a festőknek és a megrendelőknek éppen a modernitás elérhetőségét kínálta. Úgy tűnik, a protestáns és a katolikus funkcióra szánt alkotásoknál a metszetelőkép-választás nézőpontjából nincs igazán különbség a festők műhelygyakorlatában. Az egyes felekezeteknél figyelhetők meg inkább ikonográfiái sajátosságok, mert az evangélikusok a szentek kultuszának mellőzésén túl másfajta képegyütteseket preferálnak, mint a katolikusok. A választott mintaképeket tekintve a skála elég szélesnek mondható. A protestáns ikonográfiában különösen kedvelt Utolsó ítélet-ábrázolásokhoz a késő reneszánsz és a kora barokk határán mozgó Christoph Schwartz (München) nagyszabású 32. Federico Barocci után Egidius Sadeler: Krisztus sírbatétele, 1595 (rézmetszet) vízióját szinte egész Európában másolták, variálták, akár Jan Sadeler kör alakú, akár Matthäus Merian négyzetes formátumú rézmetszete után. Paul Juvenel Nürnbergben a Thurzóoltár oromképéhez (1611) éppúgy ezt használta fel, mint az ismeretlen festő Lőcsén a Sophie Greff-epitáfiumon (1609),

53 vagy 1623-ban a ma Burgenlandban lévő - s az osztrák műemlékvédelem által az 1970-es évben feltárt - hatalmas falkép festője 1623-ban a lajtaszentgyörgyi plébániatemplom falán (29. kép).

56 Christoph Schwartz, a metszetelőkép kompozíciójának mestere, pályáját a német festő tradíciót képviselő Bocksberger festőfamíliánál kezdte, amelynek egyik tagja a Deutsche Bíbelnek (1564) azokat a metszetillusztrációit rajzolta, amelyek nyomán a lőcsei G. Buchwald (fl602)

57 és D. Hirschler ("fi607)

38 epitáfiumai képeit festették. Hozzájuk képest a művészetét a Tiziano-kori Velencében továbbfejlesztő, s főműveit a bajor uralkodó és a müncheni jezsuiták megrendelésére készítő Christoph Schwarz kompozíciója bizonyosan a modernitást képviselte. Hasonlóan, mint egy másik lőcsei polgár, Hans Wolff festett és faragott epitáfiumán is (1625 után)

59 a metszetelőkép megválasztásakor. A Wolff-epitáfum hét szinten kialakított, oszlopos, pilléres, mintegy hat méter magas építmény, beborítva az északi reneszánsz tobzódó, színes ornamentikájával, maszkokkal, torzpofákkal, egy egész emeletet átfogó, ornamenssé stilizált női fejekkel (30. kép). Középen pedig az elhunyt és családja faragott szoboralakjai fölé az egyik legismertebb itáliai késő reneszánsz—kora barokk festő, Federico Barocci kompozícióját (1592) követő festmény került, Krisztus sírbatételének ábrázolása (31, 32. kép). Stilárisan két világ találkozott a lőcsei szenátor epitáfiumán, ahol a Krisztus sírbatétele középképét és a — mára már nagyon rongált állapotú — oromzati képet, Tintorettónak a Scuola di san Roccóba festett Krisztus feltámadása-kompozícióját is, aranyozott cirádáival, meghökkentő manierista formáival, teljesen magába szippantotta az evan-