Mikó Árpád - Verő Mária - Jávor Anna szerk.: Mátyás király öröksége, Késő reneszánsz művészet Magyarországon (16–17. század) (A Magyar Nemzeti Galéria kiadványai 2008/3)
Katalógus - IX. SÍREMLÉKMŰVÉSZET - Ravatalképek
gondos modellálása ugyanis nem gyors munka. S a sietséget nem indokolta semmi, a képnek a szertartásban nem volt szerepe. Ennélfogva nem feltétlenül kell a körülményekre hagyatkozva alkotójaként helyi mesterre gondolnunk. Ha azt tekintjük, hogy a temetési számadás szerint szemfedőjét bécsi kereskedőtől hozatták, ha figyelembe vesszük Lackner társadalmi tekintélyét, kapcsolatait nemcsak helyben, de az udvarnál is, vagy ha megpróbáljuk értelmezni azt a látható igyekezetet, amivel a város legvagyonosabb és legjelentősebb polgárának, s egyben jótevőjének méltó végtisztességet kívánt adni, akkor nyugodtan feltételezhetjük, hogy ravatalképében egy bécsi festő munkájával állítottak neki emléket. A portré az akkori bécsi udvari arcképfestés színvonalán van, még ha mesterére egyelőre nem is tudunk javaslatot tenni. 15F. PAYR 1917, I, 289; CSATK.II 1928, 553-554; GARAS 1953, 127; CSATKAI 1953, 106; PIGLER 1956, 159; KOVÁCS J. 1965, 169; BUZÁSI 1975, 114115. IX-19 Gróf Illésházy Gáspár ravatalképe Észak-magyarországi festő, 1648 Vászon, olaj; 136 x 221 cm Felirata fent középen: „ILLUSTRISSIMUS DOMINUS COMES CASPARUS ILLÉSHÁZY de ILÉSHÁZA PERPETUUS A TREN | CHIN, EJUSDEMQ(UC) COMITATUS TRENCHINIENSIS SUPREMUS, LYPTOVIENSIS ITEM PLïRE I DITARIUS, ARVENSIS ITEM SUPREMUS COMES, ET BONORUM ARCIS ÁRVA PLENIPO I TENTiARius DiRRECTOR, NEC NON S(uae). C(a:sara:). R(egiaeque) MAJESTATIS CONSILIARIUS.VIXIT | ANNOS 56. MORTUUS EST DIE 11 ÁPRILIS ANNO CHRISTI 1648" Budapest, Magyar Nemzeti Múzeum,Történelmi Képcsarnok, ltsz: 30. A 17. századi hazai arcképfestés stiláris és ikonográfiái szempontból talán legkülönlegesebb emlékei a ravatalképek. Szellemi hátterüket az emberi élet céljával, az evilági dolgok hiábavalóságával és a jó keresztényi élettel mint az üdvösséghez vezető út gondolatával kapcsolatos kérdések alkotják. Legkorábbi példái az 1600-as évek első évtizedeiben azokban az észak-magyarországi evangélikus főúri udvarokban készültek, amelyek a késő reneszánsz udvari kultúra őrzőiként a kései humanizmusnak és a magyar nyelvű protestáns teológiai irodalomnak egyaránt központjai voltak. A század első feléből ismert ravatalképek legtöbbje a régió legtekintélyesebb családjainak, az egymással rokon Thurzóknak és Illés— házyaknak a tagjait ábrázolják, illetve olyan nemeseket, akik közvetlen hivatali vagy baráti kapcsolatban álltak e két családdal. Az eredetileg templomban, kápolnában elhelyezett, közel életnagyságú reprezentatív alkotások az ábrázoltat abban az ünnepélyes formában örökítették meg, ahogy földi létében utoljára látható volt, így a ravatalképek az elhunyt emberi és társadalmi méltóságának utolsó, szinte emblematikus tömörségű dokumentumai. A halott életének példájával a keresztényi erényekre és állhatatosságra figyelmeztették az életben maradottakat. Mint a „jó halál" festett példázatait, a középkor vallásosságából fikadó ars morienâi-ïroàûom képi megfelelőinek, szellemi rokonainak is tekinthetjük őket. Ezek a minIX-19