Mikó Árpád - Verő Mária - Jávor Anna szerk.: Mátyás király öröksége, Késő reneszánsz művészet Magyarországon (16–17. század) (A Magyar Nemzeti Galéria kiadványai 2008/3)

Katalógus - VIII. KONZERVATÍV DÍSZÍTMÉNYEK. ÚRIHÍMZÉS ÉS HABÁN KERÁMIA - LÁSZLÓ EMŐKE: Magyar reneszánsz hímzések a 16—17. században

VIII. KONZERVATÍV DÍSZÍTMÉNYEK Urihímzés és habán kerámia LÁSZLÓ EMŐKE Magyar reneszánsz hímzések a 16—17. században Magyarország három részre szakadása után a nyugati és északi területek a Habsburg Birodalomhoz tartoztak, a keleti részben Erdély próbálta megőrizni függetlenségét, a középső rész török uralom alá került. Jóllehet a három terület között mindig is volt kapcsolat, egységes kultúráról és művészetről a 17. század végéig nem beszélhetünk. A török területeken alig volt művészeti élet, s a régi emlékek lassan elpusztultak. Erdélyben a viszonylagos zártság kedvezett a reneszánsz stílus tovább élésének, s kialakult az a késő reneszánsz díszítőművészet, amit Balogh Jolán erdélyi virágos reneszánsznak nevezett. Szerkesztési elve a középtengelyen nyugvó szimmetria, fő motívumai virágokból és levelekből alakulnak. A királyi Magyarországon a legerősebb a nyugati művészet hatása. Az innen származó két legkorábbi hímzés még a nyugat-európai stílust képviseli, mindkettő a kor mintakönyveinek hatását sugallja. A garamszegi evangélikus templom oltárterítője (V-13) aló. században még élő lovagi eszmény hímzett megtestesítője. A mai terítőt több töredékből állították össze, valószínűleg a 18. században, a szegélyét díszítő csipke felvarrásakor. Hímzésén indás, leveles ágakkal átcsavart oszlopok között több jelenet ismétlődik: szökőkút mellett királylány, ugró szarvas, tollas sisakú lovag, sárkányt leszúró Szent György, s különböző állatfigurák. A 16. század első negyedétől kezdve jelennek meg az olasz és német textilmintakönyvek (Schönsperger, 1523; Tagliente, 1527; Vincolo, 1587). A koraiak főként szálhúzásos és keresztszemes hímzésekhez adnak példákat, de ezek a hasonló, geometrikus alapú récékhez is jól használhatók voltak. Ugyancsak a Felvidékről, a turócszentmártoni Szent Márton-templomból származik az 1618-as recehímzéses antependium (IV-14). A kék selyem alaphálóra színes selyemmel és fémfonallal hímzett antependium középpontjában Golgota-ábrázolás áll, két oldalán jobbra és balra vázából kinövő szimmetrikus virágbokor, két szélén a Bűnbeesés jelenete. A figurális jeleneteken erős német hatás érezhető, a jelenetek között megbúvó állatok (szarvas, nyúl, róka, madarak), valamint a virágváza szinte minden 17. századi mintakönyvben megtalálható. Hímzéseink motívumkincse, mintaelrendezése a 17. századtól kezdve megváltozik. Elsősorban növényi motívumokat tartalmaz, állatalakokat csak ritkán, a növények közé elrejtve. A török hódoltság következtében erősen érvényesülő keleti hatás a motívumokon, azok elrendezésében, a színeken és öltéstechnikákon egyaránt érezhető. A gránátalmák, tulipánok, szegfűk, jácintok, stilizált, kiterített rózsák, fogazott szélű levelek keleti származásúak, de egy részük az európai, és különösképp az olasz reneszánsz textilművészetben is megtalálható. Ezek díszítik az országba beáramló nagyszámú selyem- és bársonyszöveteket, és így elterjedésüket keleti és nyugati hatásnak egyaránt tekinthetjük. A különféle virágok gyakran egyetlen tövön helyezkednek el. Az egy irányba hajló, néha csigavonalba kunkorodó virágtő jellegzetes török motívum, a szimmetrikus szívből vagy korsóból kinövő virágbokor a nyugat-európai reneszánsz díszítőművészetből származtatható. A motívumok elrendezésében a nyugat-európai ,,folyóminta" és a török hímzések „szórt" mintája igen ritka. A keszkenőkön, úrvacsorakendőkön és úrasztalterítőkön a sarkokban egy-egy átlósan befelé nyúló nagy minta, virágtő vagy virágbokor áll, az oldalak közepét egy-egy kisebb motívum díszíti. A lepedőkön, párnákon a motívum statikus, néha ellentétes állású ismétlődése látható, ezeket a mintákat néha törtvonalú, a 17. század vége felé már gyakran csigás indák kötik össze. A hímzések színezése mind a nyugati, mind pedig a keleti hímzésektől eltérő. Bár gyakran alkalmazzák az olasz vászonhímzésekre is jellemző borvörös színt, ezt mindig fémfonallal párosítják. A nyugati hímzésektől eltérően nem árnyalnak, de ellentétben a török hímzések nagy, dekoratív foltokban egymás mellé rakott színeivel, a színeket csíkokban, különféle geometrikus felületekben, vagy fogazottan egymásba ékelve helyezik egymás mellé. A felületek gazdagsága mindezek mellett még az öltéstechnikák változatos alkalmazásának is köszönhető. A 20. század eleje óta a magyar reneszánsz és barokk hímzéseket úrihímzésnek nevezik. Palotay Gertrud e hímzéscsoportot a következőképpen jellemezte: „Urihímzés névvel egy olyan jellemzően magyar hímzésfélét szoktunk jelölni, mely ha tart is rokonságot Európa egyéb országainak ugyanezen korból való hímzéseivel, mégis egész megjelenésében, mintázatában, színösszeállításában ezektől eltér, és mintegy önálló stílust képvisel." A világi és egyházi vászonneműk hímzéssel való díszítése a 16. századtól vált Európa-szerte általánossá, s készítésük az asszonyok, lányok fő feladata volt. 1567-ben a kassai források két hímzőnőt említenek, Nyilasy Bonát, aki Gyulafehérvárott a fejedelem gyöngyfűzője volt, de dolgozott Kassán és Egerben is, valamint 1591-ben hímvarró Katalint. A kolozsvári források pedig 1570-ben hímvarró Anna nevét jegyezték fel. A 17. században a magyar főúri és nemesi udvarokban a fiatal lányok egy-egy hivatásos hímzőasszony se-