Mikó Árpád - Verő Mária - Jávor Anna szerk.: Mátyás király öröksége, Késő reneszánsz művészet Magyarországon (16–17. század) (A Magyar Nemzeti Galéria kiadványai 2008/3)
Tanulmányok - Ács PÁL: A késő reneszánsz meglazult pillérei: sztoicizmus és manierizmus az irodalomban
A manierizmus „filozófiája": Justus Lipsius hatása Köztudomású, hogy a magyarországi manierizmus fogalomtörténete Klaniczay Tibor A magyar későreneszánsz problémái (Stoicizmus és manierizmus) című, 1959-es tanulmányával indul. 8 A dolgozat két pillérre, az újsztoikus filozófiára és a neoplatonikus esztétikára építette fel a hazai késő reneszánszról szóló elméletét. Érdemes megvizsgálni, hogy az elmúlt fél évszázad alatt mennyire lazultak meg ezek a pillérek. A manierizmusról értekező Klaniczay egy új, a magyar irodalom történetében korábban nem létező művészeti korszakfogalmat alkotott, mely vezérfonalként húzódik át az általa szerkesztett irodalomtörténeti kézikönyv késő reneszánsz tárgyú fejezetein. 9 Az ideológiai alapvetést Justus Lipsius bölcselete szolgáltatta. Az Európa-szerte híres humanista, filológus, történész, politikai elméletíró, az ókori sztoikus filozófia fölelevenítője valóban hosszan tartójelentős hatást gyakorolt a magyar kultúrára. Flamand családban született Brüsszel mellett, 1547-ben. 10 Már kisgyermek korában kiváló latinista volt, franciául azonban csak olvasni tudott. Négy évig tanult a jezsuiták kölni gimnáziumában, és szándékában állt belépni a rendbe. Szülei ekkor Leuvenbe küldték, hogy ott folytassa jogi és filológiai tanulmányait. Ekkor publikálta első, szövegkritikai tárgyú könyvét: Variarum lectionum libri très (1566). A Németalföldet sújtó hosszú háború kezdeti viharai elől Itáliába menekült. Antoine Perrenot de Granvelle antwerpeni érsek titkáraként módja nyílt arra, hogy tanulmányozza a római régiségeket és a vatikáni könyvtár kéziratait, elmélyüljön a paleográfiában, a szövegkritikában, a filozófiában és a politikatudományban. Az ott élő humanisták már ekkor felfigyeltek rá — különösképpen Marc-Antoine Muret, a neves író. Lipsius az ő hatására kezdett el Tacitus és Seneca műveivel foglalkozni. Hazatérése után, 1572-ben Bécsbe utazott, abban a reményben, hogy állást kaphat II. Miksa udvarában. Noha ez a vágya nem teljesült, nagy népszerűségre tett szert a császárváros humanista köreiben. A bécsi udvar humanistáival később is élénk levelezésben állt, többek közt Carolus Clusiussal, a híres botanikussal, aki 1573-tól 1588-ig Bécsben élt, kutatóútjain bejárta egész Nyugat-Magyarországot, gyakran vendégeskedett Battyány Boldizsárnál Németújvárott, és szoros kapcsolatban állt a magyarországi értelmiségi körökkel. Nyilvánvaló, hogy Clusiussal való elmélyült barátsága nagymértékben táplálta Justus Lipsius Magyarország iránti érdeklődésének folyamatosságát. 11 A hazájában kialakult háborús helyzet megakadályozta abban, hogy visszatérjen — a spanyol csapatok szétdúlták flandriai otthonát —, ezért a lutheránus Jénában vállalt tanári állást. Ott írta meg fontos retorikai értekezését, a De ratione dicendit. (1573). 12 Jénai tanárságának előfeltételeként protestáns hitre kellett térnie. Kollégái később kétségbe vonták vallásváltásának őszinteségét, ezért két év után elhagyta a várost. Kölnbe utazott, és Tacitus-kiadásának jegyzetein dolgozott. Az 1574-ben megjelent nagyszabású, korszakalkotó szövegkiadás új alapokra helyezte az európai politikatudományt, és egy csapásra híressé tette Lipsiust. 13 Az ókori történetíró politikai erénytana Lipsius egész további életművét befolyásolta. Megnősült, egy kölni katolikus özvegyet vett feleségül, és visszatért szülőfalujába, ott is szeretett volna maradni mindörökre, kedvenc időtöltésének, a kertészkedésnek szentelve egész életét. A háború azonban keresztülhúzta számításait, a katonaság ismét elpusztította birtokát. Végül 1579-ben a protestáns Leidenbe menekült, ahol az újonnan alakuló egyetem egyik legismertebb professzorává lett. 13 évig maradt ott, ekkor írta leghíresebb könyveit. 14 Az 1584-ben kiadott De constantia (Az állhatatosságról) a lipsiusi neosztoikus életfilozófia irodalmi igényűösszefoglalása, az 1589-ben megjelent Politica pedig a sztoikus elveken nyugvó államelmélet kézikönyve. 15 Ez idő alatt Lipsius kálvinistaként viselkedett, az istentiszteleteket is látogatta. Az 1580-as években (és feltehetőleg később is) igen közel állt a Família Charitatis (A Szeretet Családja) nevű, eszkatologikus-spiritualista eszméket valló szektához. 16 Ez az anabaptista gyökerű nemzetközi csoportosulás, melyhez jeles németalföldi értelmiségiek is tartoztak (például Christophe Plantin és Abraham Ortelius), igyekezett kivonni magát a hivatalos egyházak felekezeti korlátai közül, s ezért mind a protestánsok, mind a katolikusok haragját magára vonta. Szelíd iróniával fogalmazva családi körülményeivel indokolta a vallási türelemről vallott felfogását. Egyik protestáns barátjának ezt mondta: „Szerencsés ember vagy, mert olyan feleséged van, aki vallási kérdésekben egyetért veled. Az enyém ellenkezik velem. És nekem fenn kell tartanom a mindennapi családi békét, ha élni akarok." 17 Lipsius közvetlen környezetében úgy tudták, hogy a De constanfíában megfogalmazott toleráns vallásfilozófia valójában a szekta hitelveit tükrözi. Ez nyilvánvalóan szimplifikáció, az viszont tény, hogy 1586-tól kezdve mutatkoztak annak a jelei, hogy Lipsius nem tudott igazán beilleszkedni új, kálvinista környezetébe. 159l-es „megtérése" a katolikus egyházba — ez volt az első igazán híres konverzió, amelyet a jezsuiták saját érdemüknek tulajdonítottak - valójában egy hosszú és bonyolult vívódás lezárása volt. Kései műveiben (Manuductio ad stoicam philosophíam; Physiologia stoicorum, 1604) a sztoikus erkölcsbölcseletet és természetfilozófiát mindinkább közelítette a keresztény erénytanhoz. Éles ellentétben állt mindez a leideni korszak alkotásainak szellemiségével. Köztudomású, hogy a Constantiában és a Politicáhzn — morálfilozófiái tárgyukhoz képest meglehetősen szokatlan módon — egyáltalán nincsenek bibliai idézetek. Élete végén nem idegenkedett a Mária-kegyképek csodáinak népszerűsítésétől sem. Megjegyzendő azonban, hogy a Szeretet Családjának más tagjai is jól beilleszkedtek az ország spanyol fennhatóság alatt álló részének katolikus közegébe. Ekkor publikálta Lipsius közkedvelt történeti-politikai példatárát (Monita et exempla politica libri duo qui virtutes et vitia principum spectant, 1605). Seneca műveinek kritikai kiadását szintén 1605-ben jelentette meg. Ezek a kiadványok évszázadokon át a műveltség alapkönyvei közé tartoztak. Lipsius 1592-től haláláig, 1606-ig a leuveni katolikus egyetemen tanított. A modern esztétikai értékrend alapján szinte megmagyarázhatatlan, mi tette Lipsiust saját korában oly naggyá, hogy hírneve már-már Erasmusét is elhomályosította. 18 Nem volt igazán eredeti szellem, sem a tudomány megújítója. Erasmus dicsőségére vágyott, de voltaképpen görögül sem tudott. Levelezőpartnere, Michel de Montaigne mégis a kor legműveltebb embereként emlegette. Nyilvánvalóan azért, mert Lipsius nézetei mérvadó értelmiségi körökben rendkívül aktuálisnak bizonyultak. 19 Honfitársa és barátja, Rubens a Lipsiusra vonatkozó letisztult közfelfogást formálta meg a
