Mikó Árpád - Verő Mária - Jávor Anna szerk.: Mátyás király öröksége, Késő reneszánsz művészet Magyarországon (16–17. század) (A Magyar Nemzeti Galéria kiadványai 2008/3)
Katalógus - XI. ÖTVÖSMŰVÉSZET MAGYARORSZÁGON
XI-133 XI-133 Aranygyapjas rendjel Ausztria, 1628 után Tűzaranyozott ezüst, barokkgyöngy, gyémánt, smaragd, részben öntött, trébelt, cizellált; m.: 3,9 cm, sz.: 2,4 cm, Budapest, Iparművészeti Múzeum, Ötvös Osztály, ltsz.: E.65.66.1 (Ej. 267) A kos testét nagyméretű barokkgyöngy formázza, mely applikált aranyozott ezüstből készült kiegészítésekkel nyeri el teljességét. A plasztikus fejrészt, lábakat, gereznát és függesztő tagot rejtett kapcsolódású cizellált öntött és lemezrészek alkotják, felületükön bárányszőrt utánozva. A függesztő karika tengelyében elöl-hátul hármas foglalatsorok kicsiny táblás gyémántokat és smaragdokat tartanak, míg a külső foglalatok mindkét oldalon üresek. A gyöngyön szabadon látszó rögzítő furatok nyomán feltételezhető, hogy a jelenleg ragasztott applikátumok eredetileg kissé eltérő helyzetben rögzültek, de mindez az ékszer eleganciáját nem befolyásolja. A Jó Fülöp burgundiai fejedelem által 1429-ben alapított nagy múltú rend mindenkor szigorúan limitálta tagjai számát, mint ahogy szabályozta a rendjel (ordo) formáját és viselési módját is, amely rendi tulajdonként szigorú visszaadási kötelezettség alá esett. Mindettől azonban később esetenként el-eltértek, mint ahogyan e darabnál is. A rend jelvényeként használt szimbolikus állatalak: aranyszőrű bárány lenyúzott, aranygyűrűn áthúzott gereznája itt gyűrű nélkül látható, mivel a barokkgyöngy egyedi alkalmazása felülírta az insignia hivatalos formai jegyeit. Az Esterházy család tagjai közül elsőként Miklós gróf vált az Aranygyapjas rend lovagjává 1628-ban, s (bár a családnak utóbb számos tagja viselte e címet) a 17. század folyamán csupán fia, Pál herceg követte a rendben 1681-ben. Mindketten több rendjel-példányt birtokoltak: a hivatalos rend által adományozott, ceremóniákon viselt díszöltözet, a hozzá tartozó rendi lánc és rendjel együttesén kívül rendelkeztek „köznapi" használatra szánt példányokkal is. Az 1725. évi leltár is több példányt említ, köztük az alábbit: „Egy vörös Bársonyos Tokban igen Szép Oreghb s aprób Gyémántokkal rakott ött darabbul álló Smuk, raita függő Ezüstben foglalt igaz Gyöngy báránnyal gyémántokkal kirakva." SI Barokk és rokokói5*90,53,5. sz.;KATONA 1980,131-147; Ékszerek 1994,31, 33. sz.; MAMŰL 1,131- 132 (PANDULA ATTILA) XI-134 Fragmentális násfa-pár Délnémet (?), 1600 körül Arany (22K), beágyazott zománc, igazgyöngy részben öntött; a. m.: 4,8 cm, sz.: 5,3 cm, b. m.: 4,8 cm, sz.: 5,3 cm Budapest, Iparművészeti Múzeum, Ötvös Osztály, ltsz.: a. E.65.69.1, b. E.65.70.1 (Ej. 256) A kartusalakú, áttört, stilizált leveles-bimbós elemekből megkomponált, zománcos alaplapú ékszerek jelenleg töredékes állapotúak. Szerencsés módon az egyik darabról hiányzó részletek a másikon nagyrészt megtalálhatók, és viszont. Ily módon két azonos kialakítású násfát rekonstruálhatunk. Ennek megfelelően a mindkét ékszeren megtalálható gyöngyös, zománcos szerelt díszítmények — a szimmetria jegyében — feltehetően násfánként négy-négy példányban helyezkedtek el a széleken közrefogva a talán drágaköves középdíszt. Előbbiek vörös-fehér zománcozású gyöngy tányérjai hatszirmú virágot formáznak Közepükbe másodlagosan felhasznált, átfúrt gyöngyöket ültetett az ismeretlen mester, melyeket rendhagyó módon dróttal rögzített. A szerelt díszítmények itt is kiemelkednek az alap szintjéből növelve az ékszer plaszticitását. Az érdekesen megvalósított, plasztikus alaplap két külön részből tevődik össze, melyet egyetlen szegecs köt egybe a násfa középpontjában. A két fél stabilabb, az elfordulást gátló kapcsolódását a hiányzó középdísz biztosította egykoron. Az arany és a zománcos felületek kontrasztja a művészien alkalmazott beágyazott technikának köszönhetően szépen érvényesül a döntően fehér és vörös színekkel zománcozott, s díszeitől nagyrészt megfosztott násfákon. Az így kirajzolódó XI-134
