Mikó Árpád - Verő Mária - Jávor Anna szerk.: Mátyás király öröksége, Késő reneszánsz művészet Magyarországon (16–17. század) (A Magyar Nemzeti Galéria kiadványai 2008/3)

Katalógus - IX. SÍREMLÉKMŰVÉSZET - Ravatalképek

dennapi olvasásra szánt „vigasztaló" könyvek a halálra való készülést segítették: gondolatmenetükben a jól, nemes cselekedetekkel leélt életet boldog halál zárja le. Az élettől való megválást, a halál elfogadását megkönnyítő manuaiék, „kézben viselő könyvek" intésükkel, hogy „miképp kell ez világból boldogul kimúlni", lényegében azt fogalmazták meg, hogy miképp kell élni. A hazai késő reneszánsz-manierista irodalom emlékeiként a 17. század első felében magyarul megjelenő ars morítWi-alkotások főként Luther és Melanchthon köréhez tartozó német prédikátorok munkáinak fordításai. Egy ilyen ars moriendi-kötetet ad ki 1639-ben, Debrecenben saját fordításaként Illésházy Gáspár is, aki azt fiainak, Gábornak és Györgynek „lelki keszueletekre" ajánlja (RMNy 1673). Nekik szól a tanítása is: „vegyek eszekben, mely kicsmj dologh legyen elni; es tudgyak meg, hogy az hoszszu életben nincs semmi bodogsagh;... Nincs nagyob mestersegh, mint á Bódog kimúlás..." Ugyan a kötetet saját nevével jelzi, megadja, hogy a mű Joachim Beust wittenbergi tanár Enchiridion de Arte bene beateque moriendi című, 1593-ban Lipcsében megjelent munkáján alapszik, melyet korábban már Magyari István is lefordított. A 17. századi ravatalképeket egyfajta képszerkesztési és stiláris hasonlóság is összeköti. A térábrázolás hiánya, a hangsúlyos dekorativitás, az ornamentika erőteljes szerepe és az erős stilizálás együttesen alkotják a főként északi területeken készült ábrázolásoknak azokat a festői sajátosságait, amelyek alapján e műveket a késő reneszánsz hagyományokkal áthatott kelet-európai manierizmus alkotásainak tekinthetjük.Jellemzőjük a küIX-20 lönböző nézőpontok keveredése, aminek révén a tárgyak, képalkotó elemek mindegyike önálló perspektívát követve vesz részt a látvány kialakításában;jellegzetes, szándékoltan bizonytalan téralkotást eredményezve. Illésházy Gáspárnak, Árva, Liptó és Trencsén vármegyék örökös főispánjának portréja emellett szerkezeti logikájában és szigorában — egyfajta festett emlékműként — a temetési pompa kellékét, a Castrum dolorist is megidézi. A kétoldalt baldachinként lehulló függönyszárny, valamint a kép szélein felnyúló gyertyatartók — ebben a látványbeli utalásban mint oszlopok — együtt képezik meg a „fájdalom várát", a temetés legfontosabb építészeti dekorációját. Ebbe a stilizált képtérbe tételesen sorolódnak a méltóság szimbólumai, a buzogány és a nemesi kard, továbbá a címer, az elhunyt összes rangját felsoroló felirattal. BE GAR-ÍS 1953, 74-75,117; PIGLER 1956,59-61;BUZÁSI 1975, 99-100,108, 115; Luther 1983, 357. kat. sz.; BUZÁSI 1985, 178; Zsánermetamorfózisok 1993, 183-185 (BUZÁSI ENIKŐ) LX-20 Zichy György soproni városplébános ravatalképe Wolfgang Poppe (1625-1679?), 1674 Vászon, olaj; 89,7 x 118.4 cm Felirat a kép felső szélén: „Justus autem si morte praeocctipatus fucrit