Mikó Árpád - Verő Mária - Jávor Anna szerk.: Mátyás király öröksége, Késő reneszánsz művészet Magyarországon (16–17. század) (A Magyar Nemzeti Galéria kiadványai 2008/3)

Tanulmányok - PÁLFFY GÉZA: Szétdarabolódva a közép-európai kultúrkörben

Végül, de nem utolsósorban a Magyar Királyság közel félezer éves középhatalmi szerepének köszönhető politikai súlya, tekintélye és reprezentációs ereje sem szűnt meg egyik pillanatról a másikra. Ezt kiválóan igazolja, hogy I. Ferdinánd és utódai uralkodói titulatúrájában az ország igen előkelő pozícióba, a második helyre került. A Magyar Királyság tehát a Habsburg Monarchián belül rangban a Német-római Császárság után és a Cseh Királyság előtt állt! De ugyanerről érzékletesen tanúskodtak az oly beszédes ceremóniák is: I. Ferdinánd 1565. augusztus eleji bécsi temetésén például a Habsburg Monarchia három országcsoportjának rangsorát világosan jelezték a ravatalra (castrum doloris) helyezett hatalmi jelvények. Míg a legelőkelőbb, középső helyet a császári korona, a birodalmi alma, a jogar és a kard foglalták el, a magyar felségjelvények ezek elé a második, a cseh hatalmi szimbólumok viszont hátulra, a harmadik helyre kerültek. Mindezek a szertartás résztvevői számára szemléletesen mutatták, hogy a Magyar Királyság a Habsburg Monarchia második országa lett. A Magyar Királyság monarchiabeli előkelő helye ellenére vitathatatlan ugyanakkor, hogy a magyar politikai elit számára az 1526 előtti helyzethez képest a Szigetvár elestével (1566) és az Erdélyi Fejedelemség létrejöttével kialakult állapotokat nem volt könnyű tudomásul venni. Az önálló és többnyire magyar nagyurak által Budáról irányított magyar középhatalom, különösen pedig Hunyadi Mátyás visszavágyott dicsőséges országlása, illetve a Habsburg Monarchián belüli ugyan előkelő pozíciójú, ám központilag Bécsből irányított államtöredék között tetemes különbség volt. Bár kissé túlozva, ám joggal írta kereken 45 esztendővel a mohácsi csata után az elfogultsággal nehezen vádolható külső szemtanú, a bécsi császárvárosban székelő velencei követ: „Ami Magyarországot illeti, minden bizonnyal ráillik ez a [vergiliusi] verssor: »Csak voltunk trójaiak,a múlté Ilion [Trója].« [Azaz Magyarország] hallatlan nagy szerencsétlenségbe és nyomorba taszíttatott. Nemcsak egy királyságból, hanem a kereszténység első királyságából (amelynek királya korábban vetekedett a francia királlyal),királyságból — mondom — »tartománnyá« süllyedt." Ez az állítás nagyrészt annak ellenére is igaz volt, hogy a monarchián belül a Magyar Királyság bírt a legnagyobb önállósággal. Sőt az egész kora újkor folyamán a Német-római Császárság határain és szervezeti keretein kívül továbbra is önálló királyságként működött. Mint a magyar politikai elit 1652 nyarán is hangoztatta: „Magyarország független ország, és a Birodalomhoz semmi köze sincsen." Miközben azonban a magyar állam — Csehországgal ellentétben — sohasem vált sem a Német Birodalom, sem az osztrák örökös tartományok részévé, a Habsburg Monarchiának kétségkívül szerves része lett. Paradox módon pedig - még mindig számottevő területe mellett - éppen az egyre fenyegetőbb oszmán hódítás miatt és gazdasági jelentősége okán a monarchiának olyannyira fontos tagjává vált, hogy had- és pénzügyeinek központi igazgatásáról, valamint gazdasági életének ellenőrzéséről a Habsburg politikai és hadvezetés Közép-Európa védelme és élelmezése érdekben nem mondhatott le. Ám ebben a kölcsönös egymásrautaltságban a Habsburg udvar is igen jelentős anyagi-katonai áldozatokra, illetve politikai kompromisszumokra és lemondásokra kényszerült. Az új Habsburg nagyhatalom fennmaradása, másként fogalmazva: Közép-Európa sorsa ugyanis nem csekély mértékben a megmaradó Magyar Királyság jövőjétől függött. Buda 1541. évi elestét követően ugyanis már a rezidenciaváros és a monarchia központi területei is egyre komolyabb veszélybe kerültek, hiszen Bécs alig 200 kilométerre feküdt az 1543-ban elesett Esztergomtól. A Szent István-i állam három részre szakadása tehát egész Közép-Európa jövőjével szoros összefüggésben állt. Összetartó vallási, kulturális és művészeti kapcsolatok: három részre szakadva az európai kultúrkörben A területi szétdarabolódás és a részben átalakuló gazdasági viszonyok dacára az egykori három magyar országrész között igen szorosak maradtak a vallási, kulturális és művészeti kapcsolatok vagy legalábbis ezek jelentős része. Paradox módon, ám Közép-Európa szerencséjére ez annak ellenére is igaz volt, hogy Magyarország jelentős nagyságú középső területei 1566 után egy olyan birodalom, az oszmán világhatalom részévé váltak, amelynek szultánjai a 16. század elejétől már az iszlám szent városait (Mekkát és Medinát) is birtokolták, maguk peciig az iszlám vallási és világi vezetői voltak. De az Erdélyi Fejedelemség — jóllehet az oszmánok akaratából jött létre, és a nemzetközi erőviszonyok miatt a 17. század végéig sajnos elkerülhetetlenül vazallusi státusba kényszerült - vallási, kulturális és művészeti téren sohasem lett sem az iszlám kultúrkör, ám még az oszmán világ része sem. Noha újabb magyar történeti összefoglalók is többször vélekednek úgy, hogy a 16—17. században a magyarság számára „három ország — egy (magyar) haza'Tétezett, ez a megállapítás politikai és katonai szempontból nem állja meg a helyét. Bár már a korszak királysági és erdélyi politikai elitje is nehezen fogadta el, ennek ellenére a valóságban — mint láthattuk — mind a Magyar Királyság és a török hódoltság, mind a királyság és a fejedelemség között politikai-katonai határvonal alakult ki. Annak ismeretében persze, hogy a megmaradó Magyar Királyság a Habsburg Monarchia fontos és előkelő része, az újonnan kialakult Erdélyi Fejedelemség pedig az Oszmán Birodalom éppen a Habsburgok államközösségével szemben létrehozott vazallusa lett, ez teljességgel érthető. Mindezen nem változtat az sem, hogy Erdélyben a Porta jóváhagyásával mindvégig magyar fejedelmek uralkodtak, akiknek az oszmánok a belpolitika irányításában szinte teljesen szabad kezet adtak. Mint 1570 nyarán Liszthy János veszprémi püspök frappánsan megfogalmazta: János Zsigmond erdélyi fejedelem „a magyarok előtt szeretetben áll, mivel magyar származású, magyar nyelven beszél és állandóan köztük él". Ennek a királysággal, sőt Közép-Európa különböző régióival megmaradó vallási és kulturális kapcsolatok szempontjából kiemelt jelentősége volt. A Magyar Királyság politikai elitje és Habsburg uralkodói ráadásul Szent István birodalmának három részre szakadását, az ország középső területének oszmán megszállását és a Partiummal kiegészült Erdély kényszerű elszakadását még hosszú idő múltán is csak időlegesnek tekintették. Ezzel magyarázható, hogy a magyar uralkodók a törökök által megszállt területeken is adományoztak magyar nemeseknek birtokokat, illetve hoztak a magyar diéták e területekre vonatkozó tör-