Mikó Árpád - Verő Mária - Jávor Anna szerk.: Mátyás király öröksége, Késő reneszánsz művészet Magyarországon (16–17. század) (A Magyar Nemzeti Galéria kiadványai 2008/3)

Tanulmányok - PÁLFFY GÉZA: Szétdarabolódva a közép-európai kultúrkörben

Justus Sustermans és műhelye: III. Ferdinánd mint magyar király, 1626 (Budapest, Magyar Nemzeti Galéria) (előbb az Anjouk, majd Luxemburgi Zsigmond és Habsburg Albert, végül Hunyadi Mátyás és a Jagellók) vezette államszövetség volt. Összetettségét 1500 táján nem csupán a magyar-cseh államszövetség, valamint a magyar—horvát perszonálunió — a jelentős erőkülönbség miatt ténylegesen reálunió — adta, hanem az is, hogy a Magyar Királyság délnyugati és keleti peremvidékén fekvő Szlavónia (lat. Sclavonia), illetve Erdély (lat. Transsilvama) a 15. században már jelentős külön kormányzattal rendelkezett. Külön tartományi gyűléseik (lat. congregatio generalis) voltak, miközben saját gyűlésük (horv. sabor) volt a horvát előkelőknek is. Ezek a gyűlések pedig követeikkel a fokozatosan kialakuló magyar rendi gyűlésen, a diétán (lat. comitia, diaeta) képviseltették magukat. így a Magyar Királyságnak — a Német-római Birodalomhoz hasonlóan — nem egyszerű tartományi gyűlése (ném. Landtag), hanem egyfajta speciális birodalmi gyűlése (ném. Reichstag) volt. A 16. század elejére a magyar középhatalom délkeleti határvidékén azonban egy óriási állam, egy igazi világbirodalom nőtt fel: az oszmán-török nagyhatalom. Bár az oszmánokkal szemben a magyar uralkodók az 1360-as évektől folyamatos küzdelmet folytatva összességében sikeresen védekeztek, Konstantinápoly (1453) és a Közel-Kelet (1510-es évek) török megszállásával az erőviszonyok egyre radikálisabban kezdtek eltolódni a keleti hódítók javára. 1520 táján már a korabeli világ egyik — ha nem — legjelentősebb nagyhatalma lett a Magyar Királyság szomszédja, amely ráadásul egyedül rendelkezett olyan állandó hadsereggel, amilyennel az európai államok majd csak a 17. század közepétől bírtak. Az oszmánok célja pedig a Balkán nagy részének meghódítása után Európában — szárazföldön legalábbis — egyértelműen a régi rivális, a magyar állam térdre kényszerítése volt. S noha gyakran merülnek fel mind a mai napig olyan elképzelések, miszerint Magyarország a bel- és külpolitikai megosztottság felszámolása esetén elkerülhette volna jelentősebb területeinek elvesztését, a két állam erőviszonyainak ismeretében kijelenthető, hogy az oszmánok térnyerése előbb-utóbb meggátolhatatlan volt. Az ötször nagyobb területű, négyszer tekintélyesebb lélekszámú, hatalmas gazdasági és még inkább katonai fölényben lévő oszmán világbirodalommal szemben önmagában még az európai vonatkozásban tekintélyes magyar középhatalomnak sem volt lehetősége tartós ellenállásra. így valójában csupán az oszmánok előrenyomulásának a mértéke lehetett kérdéses, tehát hogy a teljes Magyar Királyság egykori törökellenes balkáni ütközőállamai (Bulgária, Szerbia és Bosznia) szomorú sorsára jut-e, azaz a meghódítják-e vagy sem. Az 1526. évi mohácsi csata, majd a fokozatos magyarországi török hódítás (1541: Buda, 1543: Pécs, Székesfehérvár, Esztergom, 1552: Temesvár, 1554: Fülek, 1566: Szigetvár és Gyula) végül elkerülhetetlen volt. Mindez a hatalmas erőviszony-különbségnek, ha nem is teljesen törvényszerű, ám tragikus következménye lett. A Szent István-i államot közel ötszáz esztendőn át kormányzó magyar politikai elitnek persze nehéz volt elfogadnia, hogy egykori országa egy hányadának sorsáról ezután jelentős mértékben már Isztambulban, I. Szülejmán szultán (1520—1566) udvarában döntenek. A késő középkori magyar állam területe a magyar királyi főváros 1541. évi török megszállásával tartósan három részre szakadt: egyfelől a fokozatosan apadó Magyar Királyságra, másfelől az Oszmán Birodalom részévé vált darabra (a török hódoltságra) és — harmadikként — az ugyancsak oszmán érdekszférába került magyar vazallusállamra, az 1550-1570-es évek táján fokozatosan kialakuló Erdélyi Fejedelemségre. Noha az utóbbi elsősorban Szülejmán szultán hadvezetésének akaratából és érdekeinek megfelelően jött létre, a magyarság és a benne élő többi népcsoport (székelyek, szászok, románok stb.) szerencséjére függése a legszabadabb volt az oszmán nagyhatalom vazallusai között. így 17. század végi fennállásáig jelentős belső önigazgatással rendelkezett. Szent István birodalmának területe a 16. század közepére tehát politikai-katonai szempontból három részre szakadt. Bár történetírásunkban mind a napig gyakran bukkan fel az a vélemény, hogy a királyság és a fejedelemség között valódi határ nem létezett, ez a nézet nem állja meg a helyét. A három országrészt az 1526 utáni évtizedekben gyökeresen megváltozott politikai-katonai viszonyok egyértelműen szétszakították. A különválást igazolja mind a török hódoltsággal, mind a fejedelemséggel szemben kiépített új királysági végvárláncolat, valamint a korábban nem létezett határvámok új rendszere is. Az erdélyi határon, a Kraszna folyó vidékén pél-