Róka Enikő szerk.: Zichy Mihály, a „rajzoló fejedelem” (A Magyar Nemzeti Galéria kiadványai 2007/4)

A „rajzoló fejedelem" RÓKA ENIKŐ

37. Zichy Mihály: Erzsébet királyné Deák Ferenc ravatalánál, 1877 Olaj, vászon, Magyar Nemzeti Galéria Restaurálási dokumentációhoz készített fotó, rövidülésben mutatja a festményt. az „eszményi illusztráció" kritériumainak, azaz „akár mint szövegmelléklet, akár mint önálló kép" teljes művészi értékkel bírnak. Zichynek szerinte sincs színérzéke, a szín nála csupán fény-árnyék hatás, annál nagyobb azonban eredendő rajztehetsége, mely az illusztráció mezejére vezette.

86 Rózsa Miklós, a Nemzeti Szalon katalógusának bevezetőjében Lándorhoz hasonlóan Zichy illusztrációs művészetét emelte ki, s Doré mellett egyedülállónak nevezte. Ezzel együtt azonban saját korának művészetére is reflektált. „Különösen ma, mikor a pleinair és a luminizmus tobzódó fény- és színbachanáliáiba szemünk már-már belefájdult, érdekes, hogy ő színben alig, de formában annál intenzívebben érző lelke, szinte pusztán rajzzal, minő külső hatásokat tud elérni."

87 Gerő Ödön sem tudta megkerülni a kortárs eseményeket és véleményeket. Az 1902-es Athenaeum-kötetben közölt rövid írásában felszólalt a „modernség dogmatikusai" ellen, akik bírálják a „más utakon járókat", és Zichyt „hajlandók az elmaradottak közé sorozni". Úgy próbálta meg integrálni a művészt a modernista elbeszélésbe, hogy „modern apostolnak", „agitátornak" nevezte, és illusztrációinak alkotói mechanizmusát az impresszionizmus eljárásához hasonlította: „Zichy Mihály illusztrácziói nem szövegmagyarázatok, hanem magukban való képek. [...] Ugyanúgy függnek össze a megrajzolt szöveggel, mint az impresszionista tájképfestő képe a megfestett tájékkal."

88 E cikkek felvetették azt a problémát, mely a Zichy halálakor íródott nekrológokban már oly világosan megfogalmazódott: hogyan lehet értékelni Zichy gondolati, allegorikus és rajzközpontú művészetét a naturalizmus és impresszionizmus diadalát követően? Zichy 1906-ban Szentpéterváron elhunyt. Hamvait hazaszállították, és a magyar „rajzoló fejedelemhez" méltó módon, Munkácsy temetéséhez hasonló pompával ravatalozták fel és temették el.

89 A lapokban megjelent nekrológokban többen az egész életmű értékelésére vállalkoztak, ami nem is volt olyan egyszerű feladat. Lándor Tivadar Zichyt az ellentétek emberének állította be, és egyértelműen pályájának harmadik szakaszát, a nyolcvanas évektől kezdődő grafikus korszakot ítélte a legjelentősebbnek. A kortárs művészet Zichyétől eltérő karakterében látta a művész értékelési problémáinak okát: „Olyan korban, amikor a színproblémák uralkodók a festőművészetben, Zichynek tisztán grafikus talentuma természetesen elszigetelődött, hatást a művészetre nem gyakorolhatott, követőkre nem találhatott."

90 Dömötör István is megpróbálta „mai látószögbe" helyezni Zichyt. Rajzolói talentumát elismerte, de az „akadémikusnak hívott rajz" körébe utalta, s élesen elválasztotta a japonizmus vonalfelfogásától és a kortárs grafikai törekvésektől. Elvetette a magasabb célokat szolgáló programfestészetet, mert „önállótlan valamikké tolódtak hátra a festői értékek", pedig azóta „az új képírás visszafelé" beigazolta ez utóbbiak autonómiáját. „Idők változása, hogy az élet festői értelmezését értjük piktúra alatt, [...] pedig közel a hátunk mögött, amikor mindez másként volt: Zichy a rajz abszolút jelentménye, s grafikus lapjain komor poémákhoz csinált komor kartonlapokon magyarázzák egy illusztráló kéz örök nyomait."'" Hasonlóan kritikusan viszonyult Zichyhez Fieber Henrik, aki a Magyar Szemlében egyenesen a „régi értékek devalvációjáról" beszélt a művész pályájának elemzése nyomán. A feladat súlyát világosan látta. „Ezen beszámolás kétszeresen nehéz, mert nem csupán az általánosan föltétlen zseninek hitt művészt kell beillesztenem a művészetek fejlődésébe, hanem egy nemzeti nagyságot az abszolút értékelés szerint fölmérnem oly időben, midőn [...] a magyar szellemnek minden megnyilvánulását becézgető gonddal akarjuk kiemelni és általa nemzetünk magas kultur-nivóját bizonyítani." Ő is számon kérte Zichyn a festői hatások elhanyagolását, és a l'art pour l'art elvén elítélte a tendenciózus képeket. Illusztrációit a szöveg hűséges követőinek és nem „azokból kisarjadó újabb művészi alkotásoknak" nevezte, de ezek mégis „Zichy rajzainak gyöngyei, [...] amelyeket független lelke költészetéből, lágy érzésvilágának hangulatából virágoztatott ki". Kertelés nélkül kijelentette, hogy Zichy „hazai művészetünkben sem áll azon a magaslaton, ahol a régi iskolából Munkácsy és Lötz foglalnak helyet", bár ennek ellenére méltónak ítélte arra, hogy az új múzeumban Zichy-termet alakítsanak ki neki.

92 E néhány idézetből is kiderül, hogy Zichy - noha illusztrációi újabb és újabb kiadásokat éltek meg, és népszerűségük a közönség körében töretlen volt - igen nehezen találta meg helyét a századforduló Magyarországának művészeti közegében. Tíz évvel a nagybányai művésztelep megalapítása után, amikor