Veszprémi Nóra - Szücs György szerk.: Vaszary János (1867–1939) gyűjteményes kiállítása (A Magyar Nemzeti Galéria kiadványai 2007/3)

Válogatott bibliográfia

tasztikus...", s elmondta egy élményét, ami az utcában vagy tetszett, vagy nem tetszett neki. S csak azután kezdte: „na, úgy látom, szorgalmasak voltak a legutóbbi korrektúra óta". Hogyha aktmodellt festettek, akkor még meg sem nézte a képet, azt mondta: „alátette, alátette vagy nem tette alá?" Ez azt jelentette, hogy a képet a modell alatti dobogóhoz kellett támasztani, és akkor össze lehetett nézni majdnem egy síkban a modellt a képpel. Akkor elmondott sok mindent a világon, amelyek tulajdonképpen mind oktató jellegűek voltak, de szórakoztató társadalmi esemény is volt. Mindezt azért mondtam el, mert a mesterek eljöttek az egykori tanítvány kiállítására, majdnem mindig ott voltak. Glatz Oszkár is, Rudnay ritkábban, mert süket volt, és nem tudott jól kommunikálni az emberekkel. Vaszary János, amikor tehette, eljött az egész kis zug-kiállító helyiségbe is. Emlékszem Rudnay egyik korrektúrájára az Epreskertben. Kedves osztálytársam volt Weschel Zoli, később rajztanár. Mindig szeretett volna nagy festő lenni, s egyszer úgy érezte, hogy a jól sikerült munkáját meg kell mutatnia. „Kedves mester - mondta -, alázatos tiszteletem, köszöntöm a mestert, nagyon kérem, hogy oly hosszú idő után, ha lenne szíves megtekinteni az alkotásomat, mert én - s a szívére tette a kezét - azt hiszem, azért érdemes élni, mert nagyon szép a művészet". Rudnay, aki orrhangon beszélt, mert belső hallása volt, azt mondta: „Hát kérem szépen, Weschel úr, akkor szíveskedjen a képet oda kihelyezni". S akkor félkörben megálltunk, Rudnay sokáig nézte, nem akart soha senkit megbántani, azt mondta: „Kérem szépen, kedves Weschel úr, önnek teljes mértékben igaza van, önnel tökéletesen egyetértek. Amit mondott, és ahogy mondta: hogy a művészet nagyon szép dolog. Én is annak tartom, de önnek különösképpen fölhívom a figyelmét arra, hogy a festőművészet még szebb..." Szűcs György beszélgetése Búza Barnával (részlet). Budapest, 1997. december 20. KROCSÁK EMIL ÉS FELESÉGE, LACZKOVITS PIROSKA Vaszary az avantgárd embere volt, életöröme, életigénylése majdnem abnormális volt. Korábban olaj-vászonra koromfekete alapra festett, kezdetben több rétegben, később alia prima. Azután áttért a terpentinnel hígított aquarellszerű festésre fehér alapon. Később egy gazdag ember sok képét vásárolta, ez volt Vaszary „Leo"-ja, belevitte a „divatlap-illusztrációkba". Voltaképpen pedig senkit sem tudott magához közel engedni, saját világában élt, sohasem volt kíváncsi a másik emberre. Évenként utazott Nyugatra, és figyelemmel kísérte a nyugati piktúrát. Mecénása irányította Van Dongen felé, hiszen ő vette a képeit. Az élet szépségének túlfeszített hitvallása jellemezte minden szavát. Kormos, hortobágyi bika volt, szűk, ferde metszésű fekete szeme, szögletes feje, kiálló pofacsontok, bárdolt fej, rövid nyak, sűrű, fekete mozdony tú If ütve. Mikor belépett a műterembe, a levegő tele lett villamossággal. Igen halkan beszélt, de dinamikusan, szuggesztíven. Ő volt a legfiatalabb a hallgatók között. Úgy hallgatták, mint a kinyilatkoztatást. Igen, volt egy-két szópetárdája, de ritkán. Egész magatartása tiszteletet parancsolt. Három lépést tartott, de nem úgy, mint Réti. Réti: rendreutasító gőggel, Vaszary lassú mozgása, halk, szuggesztív beszéde tartotta a három lépést. Korrektúráin állandóan ismertette, hogy mi történt Európában, főleg Párizsban. Egyénenként korrigált ugyan, de korrektúrája mindenkinek szólt. Péntekenként reggel 9-től fél l-ig volt bent. Növendékei itt éltek ugyan, de a Mester szavain keresztül pontosan ismerték az európai képzőművészeti élet mozgását. Ez a Főiskola többi hallgatóival szemben - talán a Csók növendékeket kivéve - gőgössé tette őket. Ha a többiek kimentek Párizsba, megzavarodtak, a Vaszary-növendékek nem, mert tudták, hogy miről van szó. Az európai áramlatokat ismertetve az absztrakcióig elment. ítéletet nem mondott: fanatizálni akart. Hogy nálunk haladó művészet egyáltalán lehetséges volt, az neki köszönhető: lelkesít a Főiskolán, a KUT-ban, az UME-ban, Pesti Napló-beli cikkeiben. Mindig szemben állott a hivatalos politikával, az akadémizmussal. Rudnay művészetét hibás útnak tartotta. Nem volt pszichológus, pedagógus sem volt. Egyéni korrektúrái nem az illető személynek szóltak, hanem előző munkáinak, vagy éppen annak, amelyet korrigált. Nem az embert nézte, hanem amit csinált, illetve amit ő benne látott, s arról beszélt. Sohasem gondolt arra, hogy az illető mit akart festeni. Ezért csak azoknak volt jó, akik már tudtak rajzolni. Nem tanított rajzolni, azt tartotta, hogy akik hozzá járnak, azoknak ezt már tudniuk kell, túl kell legyenek a tanulás problémáin, egy akt lerajzolásán stb. Mesteriskolái korrektúrákat adott az I. éveseknek is. Nem törődött azzal, hogy a „tag" érti-e: saját magának adott elő a hallgatóság inspirálására. Ezért sok „halottja" volt. Rossz rajzot is megdicsért néha, mert látott benne valamit. Kompozíciós feladatait nem átgondoltan adta, hanem spontán. Rendesen rosszak is lettek. Sajátos vizuális problémákat adott fel: ritmus, vörös szín megoldása, dinamika, kompozíció két alakkal. Ezeket rendszerint „ellazsálták". Havonta volt egyegy feladat. Az l-ll. éveseket és a kisebb tehetségeket egy nagy teremben gyűjtötte egybe, s egyénenként engedte meg nekik az olajfestést. Volt olyan növendéke, aki úgy végzett, hogy végig csak szénnel rajzolt. A tehetségeseket kiemelte. A kis műtermekben ketten-hárman dolgoztak, sőt külön műtermet is adott. Például Hincz, Losonczi [sic!], Krocsák, Peitler egy műteremben dolgoztak egy ideig, pedig ellenkező volt a festői felfogásuk. Vaszary kíváncsi volt, melyik vonja bűvkörébe a többit, hová fejlődnek? Vaszary nem nyomta rá egyéniségét, festői világát senkire. Az egyik lehetett szürrealista, expresszionista, kubista, posztimpresszionista, nem szuggerálta saját felfogását. Önálló műterembe nem is ment korrigálni, csak ha [a] fiatal korrektúrát kért tőle, vagy két-három kész képét mutatta meg. Nagy hibája volt, hogy sohasem hallgatta meg tanítványait. - Mester kérem, én ezt akartam... elengedte a füle mellett, szinte sértés számba vette, s tovább mondta saját, megkezdett gondolatát. Képeket korrigált, nem egyéneket. Jó tanítványai felé erősen titkolt érzelmi kapcsolatát csak egyszer árulta el, szinte megfeledkezvén magáról, egy pillanatra megszűnt fölényt mutató póza. Egyik legkedvesebb tanítványáról volt szó, akinek külön műtermet adott, s mindent megszerzett neki, díjakat stb. Házassága után - gazdag lányt vett el az illető - úgy érezte, hogy jó dolog polgárnak lenni, és elegánsan, úri módon akart festeni is. Róma még jobban tönkretette. Eredeti palettája, kontrasztos színeivel, erőteljes, férfias paletta volt, változás után „fagylaltszínekkel" festett. Vaszary még ekkor is mindent elkövetett érdekében. Egy alkalommal az illetőt meginterjúvolták. Nyilatkozatában beszélt Rudnayról, Rétiről, mindenkiről, de egy szót sem ejtett Vaszaryról: letagadta. Ez szíven szúrta Vaszaryt. Egyik korrektúrája után Krocsákkal jött ki a műteremből: „mit szól... megtagadott!" - mondta keserűen. Volt benne cézári magatartás, azért vált ki a KUT-ból, s csinálta az UME-t, hogy ő lehessen az úr. Állandóan kereste az őstehetségeket, mindig felvett az osztályára olyant, akinek felvételi rajzában primitív erőt szimatolt. Az egyik „ősmagyar nevű" lányt is felvette, azt hitte, valami somogyi őstehetség, hát egy gazdag, ápolt, nagypolgári lány volt. Vaszary dilettáns rajzokba látott bele dolgokat. Sajnos ezek az emberek belekerültek a mesteriskolái hangulatba, nem bírták, összeroppantak. A kirobbanó színeket szerette. Tiltakozott két dolog ellen: a tónusfestés és a lazúros festés ellen. Prima vista feldobni a dolgot, aki mást csinált, elküldte magától. Ha más osztályból akart valaki átjönni: „Nem hiszem, hogy magának jót tesz az itteni levegő, azután, amit eddig kapott." Csak Csókot tartotta magán kívül mesternek a Főiskolán. Mesterségbeli, gyakorlati tanácsokat nem nagyon adott, inkább csak az l-ll. éveseknek mutatott rá néha, hogy milyen vonalat lehet húzni a szénnel, hogyan kell „letenni" a vonalat. De még olyanokat sem tanított, hogy áll-e a lábán az akt.