Veszprémi Nóra - Szücs György szerk.: Vaszary János (1867–1939) gyűjteményes kiállítása (A Magyar Nemzeti Galéria kiadványai 2007/3)

Válogatott bibliográfia

iatainak látogatása ugyan mindenkor hozzátartozott kulturális élvezeteink programjához, mióta csak a fővárosban laktunk; még iskolás koromban, 1893-ban láttam először Vaszary János festményét, mely nagybátyját, a hercegprímást ábrázolta. Akkor ez a kép, a megszokott konzervatív ízléstől eltérő irányzata miatt, néhány Rippl-Rónaifestménnyel egyetemben őszinte megbotránkozást váltott ki belőlünk, akik kultúránkat a „Gartenlaube" és hasonló szolid német családi lapokból merítettük; én különösen az öreg Telepy Károly tájképeiért rajongtam. Ha tehát nem is méltányoltam a modern törekvéseket, azért tudtam, hogy hazánkban a mú'vész[i] újjászületés egyik leghivatottabb úttörője Vaszary János, aki meg sem állva az akkor nálunk tért hódító impresszionizmusnál, a haladás lépcsőfokán egyszerre kettőt lépve, már újabb festői lehetőségek felé orientálódott. Az ízig-vérig modern ember, aki a jelent túlszárnyalva inkább a holnapnak él - ahogy megjelent a régi budai házban, úgy hatott, mintha valamely más csillagzatról csöppent volna oda, özvegyasszonyok és vénkisasszonyok divatját múlt otthonába. Az akkor 37 éves férfi azonban éppen azért, mert munkája minden idejét lefoglalta, keveset járt társaságba, és Kuhnék meghívását is csak édesanyja unszolására fogadta el. A Várban ugyanis abban az időben mindenki ismerte egymást, s így Kuhnék is megbarátkoztak özv. Vaszary Mihálynéval, ki férjének 1892 nyarán bekövetkezett elhunyta óta ott lakott. Vaszary Kolos hercegprímás ugyanis, amikor elfoglalta a prímási széket, rokonát, Mihályt, volt kaposvári gimnáziumi tanárt nevezte ki jószágkormányzójának; akinek szűkös anyagi viszonyok közt élő családjára akkor jobb napok virradtak volna. A családfőt azonban, sajnos, éppen akkor érte szélhűdés, midőn feljött Esztergomba, hogy állását elfoglalja. Az özvegy a fővárosba költözött, de csekély nyugdíjából nem tudta volna családját eltartani; a hercegprímás nagylelkűen gondoskodott rokonairól. Abban az időben a kilenc testvér közül csak a legfiatalabb, Nándor, szigorló orvos tartózkodott anyja házánál, János otthon étkezett, de külön lakása volt a Kelenhegyi úti műterembérházban.

1 A többi testvérek már mind elhelyezkedtek, a leányok férjhez mentek. Az anya leghőbb kívánsága volt, hogy fia, János is megházasodjék, de az kissé nehéz kérdésnek látszott, mert az amúgy is magába vonult természetű fiatalember egészen a munkájába temetkezett, s alig lehetett rábírni, hogy zsúrra vagy estélyre elmenjen. Kuhnéknak tehát nagy elégtételül szolgált, hogy meghívásukat azon az estén elfogadta, sőt megszokott tartózkodásából engedve, Vásárhelyiéket és engem, valamint Schlauchékat és a Kuchinka jegyespárt meghívta műtermébe, képeinek megtekintésére. Amint említettem, a művészet terén kissé tájékozatlanok voltunk, s így valami túlságos nagy lelkesedés nem hevített bennünket, midőn a műteremlátogatást megígértük. Én azonban, tekintettel arra, hogy eddig nem volt alkalmam közvetlenül megszemlélni egy festő műtermét, örültem a sablonos szórakozásoktól eltérő, újszerűnek ígérkező élménynek, s nem tagadhattam, a festő személye is jobban érdekelt, mint az eddig bemutatott fiatalemberek, kik között egy sem akadt, akivel érdemesnek tartottam volna az ismeretséget folytatni. Irén azonban, miután a tervbe vett műteremlátogatás napján ismét viharos, esős idő volt - most nem kártyapartiról lévén szó -, inkább hajlandó volt azzal lemondani, azzal a kissé erőszakolt indokolással, hogy a műteremben levő, bizonyára értékes szőnyegeket telehordjuk sárral. Tanakodásunknak Schlauchné vetett véget azzal az üzenettel: „ha balták esnek, akkor is megyünk!" így mit sem használt Irén vonakodása, melynek fő oka valószínűleg nem is a rossz időjárás volt; ő szokott éleslátásával - talán előbb, mint én magam - tisztában volt vele, hogy Vaszary János személye nem közömbös előttem, arról is előbb volt tudomása, mint nekem, hogy Kuhnék házassági tervet szőnek. Hogy azonban egy festő kerüljön a családba - arra a gondolatra égnek állt a haja nemcsak őneki, hanem többé-kevésbé a família minden tagjának. Ezt a gondolatot csak lassan lehetett megszokni. A mi családunknak csak a földbirtokos imponált, utána még némileg a katonatiszt, a hivatalnok vagy más diplomás ember - ennek a kissé maradi felfogásnak boldogult édesanyám is híve volt. Művészember szerintük félig-meddig kalandorszámba ment. Azért Irén szempontjából érthető volt, hogy igyekezett megfékezni Kuhnék törekvéseit, kik viszont a műkedvelő házasságközvetítők hibájába esve mindkét fél túlzott feldicsérésével szinte nem is mindig tapintatos módon iparkodtak tervüket minél előbb dűlőre vinni. Ez a tartózkodó álláspontja Irént azonban nem akadályozta abban, hogy Vaszary Jánost a házához hívja; neki ugyanis mindig az volt a törekvése, hogy minél több fiatalembert toborozzon körülöttünk. Az impozáns megjelenésű és már akkor ismert nevű férfi valóságos kirakat-darab volt számára társas összejövetelek rendezésénél. A fiatalember elfogadta a meghívásokat, tartózkodó modora mellett is látszott, hogy keresi a társaságunkat, sőt külön hívás nélkül is ellátogatott hozzánk - Kuhnék nagy diadalára -, mert szerintük eddig még egy családhoz sem közeledett ennyire. Engem inkább gondolkodóba ejtett ez a körülmény. Mi irányíthatta éppen énfelém a kényes ízlésű művész figyelmét? Anyagi érdek nem vezethette egy esetleges házasság gondolatánál, hiszen én magam felhasználtam minden alkalmat, hogy tájékoztassam szerény anyagi helyzetem felől, ellensúlyozni akarván ezzel Kuhnék kissé irreális beállítását, kik túlbuzgóságukban képesek voltak a vőlegényjelölt előtt vaskos elefánttá duzzasztani szúnyogvékonyságú bányajövedelmemet. Külső megjelenésem pedig kevés oly kvalitással bírt, mely első látásra figyelmet kelt - talán egyet kivéve, mely éppen Vaszary Jánosnak, a koloristának szemében nem volt mellékes: az Emil bátyám által is említett híres „családi szín", az arcbőrnek feltűnő rózsa-fehér árnyalata, mely abban az időben, mikor a festék használata csaknem kizárólag a színpadra szorult, a szépségnek nagyon fontos kelléke volt. E tekintetben Olga nővérem és én első díjat nyertünk volna. Csak később tudtam meg, hogy a művészi irány is nekem kedvezett, az akkor dühöngő impresszionizmusnak az volt az alapelve: „a szín minden - a forma semmi". Formára nézve még a termetem volt elég jó növésű, míg az arc szabályossága nemcsak nálam, de egyébként igen csinosnak elismert nővéreimnél is sok kívánnivalót hagyott hátra. Máskülönben is gondolkodóba ejtett egy esetleges házasság terve, melyet családunkban sem fogadtak nagy lelkesedéssel. Nem mintha a magam részéről nem viszonoztam volna azt a szimpátiát, melyről a további ismeretség folyamán mindjobban meggyőződhettem; nem is az anyagiak felé irányultak aggályaim. Családunk felfogása szerint - talán nem is egészen alaptalanul - csak a fix jövedelmű ember ment jó partie számba. Engem azonban nem izgatott az esetleg bizonytalan kereset. Hiszen ha kellett, a minimumra tudtam redukálni igényeimet; e tekintetben jó iskola volt az ominózus Miketta-per,

4 melynek tartama alatt Szántón sajátkezűleg foltozott cipőben jártam inkább, mintsem megtakarított pénzemhez nyúltam vagy éppen hitelbe vásároltam volna. Hogy egészen őszinte legyek: kissé vonakodtam önállóságomat feladni. Az utolsó években kezdett bennem kifejlődni egy különös típus, mely ami fiatalkorunkban ritkán fordult elő, ma azonban, a „dolgozó nők" korában mind gyakrabban található, s melyre nem találok precízebb kifejezést, mint „nőnemű agglegény". Nem vénlány - amit az alatt a fogalom alatt értünk, az egészen más. Úgy éreztem, a magános élet jobban megfelel természetemnek, mint a máshoz való folytonos alkalmazkodás, és azzal is tisztában voltam, hogy egy ilyen kiváló egyéniség azt fokozottabb mértékben megköveteli, mint valami kényelmes tucat-férj, s exaltait lelkével egészen különösen szeretetteljes bánásmódot igényel. Nem bíztam eléggé magamban, hogy a vállalt feladatot képes leszek egy egész életen át teljesíteni; a kitartás soha sem volt erős oldalam, munkában, tanulásban, ha nem is voltam éppen rest, de az, amit a német „untüchtig"-nek nevez. Minderről csak saját magammal vitatkoztam, aggályaimat nem közöltem senkivel. Irén úgyis váltig ijesztgetett: „bizonyára egy csomó adóssága van"; „ha meghal a prímás, ő vissza fog süllyedni a semmiségbe"; „alighanem idegbajos, mert minden képén van valami ferdeség". Mindez nem volt alkalmas arra, hogy engem bármely irányban befolyásoljon, mert megszoktam, hogy Irén nővérem százszor feketébbre festi az ördögöt, mint amilyen. Családunkban általában szokás volt az erős,