Muladi Brigitta - Veszprémi Nóra szerk.: A festmény ideje – Az újraértelmezett hagyomány (A Magyar Nemzeti Galéria kiadványai)

Bevezető - A realizmus ideje. Muladi Brigitta

A „triviális" realizmus mai alkalmazásának helyességét azzal a kortárs képzőművészeti diskurzusokon akár kívül eső, a közönség felé nyitás szempontjából azonban egyáltalán nem lényegtelen indokkal is alátámaszthatnánk, hogy a realizmus, a figuráció, a valóság bárminemű ábrázolása esztétikai alapokon vagy annak ellentmondó formájában is lenyűgöz, fogva tart, nem tudunk szabadulni a látványától. A festő oldaláról arra a válaszra is számíthatnánk, amit Gerhard Richter adott egy riporternek, amikor az megkérdezte tőle, hogy miért fest „triviális" csendéleteket. A válasz így hangzott: „Egyszerűen kedvem volt valami szépet festeni!" Az alapötletet a kiállításhoz a Sensaria csoportnak a Szombathelyi Képtárban rendezett, Időn túl című kiállítása szolgáltatta, amely a 2006-0S Tavaszi Fesztivál nyitórendezvénye volt. A tárlat kurátori feladatait magam láttam el, s már akkor kiderült, hogy a szerepkör ebben a speciális esetben a megszokotthoz képest némiképpen módosul. Az alapkoncepciót a festők szándékai alakították, a művészekkel való szoros együttműködés elengedhetetlen volt, ami nem könnyítette meg a kurátor egyéni elképzeléseinek megvalósulását. A Magyar Nemzeti Galériában viszont a kurátor lehetőséget kapott az általa felkért alkotók személyén és egyes kép-párok megalkotásán keresztül a hagyomány kontinuitásáról szóló saját felfogását is megmutatni. A kiállítás magját képező Sensaria csoport kifejezetten a 19. század és a 20. század eleje magyar festészetét tekinti mintának, a kurátori koncepció viszont igyekezett néhány későbbi jelenséget is bevonni. A felkért alkotók munkáinak megjelenése a kiállításban a Sensaria csoport felvetéseinek kiegészítését, új szempontok megjelenését szolgálja, amelyek egyrészt kivezetnek a csoport által felvállalt szellemiségből, másrészt hozzáadódnak az általuk fontosnak tartott egységhez, ami egy tágabb összefüggésrendszerbe köti be a csoportot. A közös szál - amelynek megtartásával készült el a koncepció - a látványból kibontható, közvetlenül felismerhető hagyomány-használatban keresendő, ami a Magyar Nemzeti Galéria gyűjteményéből kiválasztott művészekével hasonló látásmód, a tematikai rokonság, vagy a preferált műfajok formájában jelenik meg. Ezen a kiállításon megvalósulhat a Sensaria csoportnak az a vágya, hogy a számukra nem elfogadható — a hagyományt csak megújító módon értelmező — kortárs művészet-felfogás munkájuk nyomán módosuljon. A csoportot alkotó, eltérő művészegyéniségek munkáját összefogó szellemi közösség kifejezésre jut, és megmutatkozik az azonos alapokon nyugvó valósághoz való viszony - a heterogén festői módszer és műfaj alkalmazása ellenére. László Dániel például előszeretettel dokumentálja saját magát a festészethez való viszonyában, a topográfiai jelentőségen túlmutató falvakat, városokat, szűkebb életterét, családját ábrázolja festményein. Feldolgoz olyan emblematikus Csontváry-témát, mint például Selmecbánya látképe, vagy a múzeumokban készült saját fotóit festménybe fordítja át, mint a Nemzeti Galéria raktárában fotózott önarcképe, amely a festőt a Nagy Balogh János-képek felfedezése közben mutatja be. Kondor Attila a mágikus realizmus határáig jut el a középkori rajzos festőiség jegyében, filozófiai alapokon, amely felfogást Kontuíy Béla mellé társított tájképeinek hűvös klasszicizmusa tovább erősíti. Annak ellenére, hogy a Sensaria művészeinél elsősorban a valóságélmény a kiindulópont, Szabó Ábel munkáiból a fotó mint segédeszköz problémájával való szembekerülés is kiolvasható, ami a látott dolgok kristályos „látványszerűségének" minél pontosabb megragadásának igényéből fakad. Városképeiből objektív, kritikus távolságtartás árad, de nem az idegen, hanem inkább az értelmezni vágyó, ott lakó pillantása, ami rokonává teszi a mellette „klasszikusként" szereplő Kocsis Imre külvárosi utcai kirakatának szocializáló felfogását. Horváth Roland viszonya a legszorosabb a primer festöiséghez. A végletekig leegyszerűsített, oldott képépítés határozza meg portréit, virágcsendéleteit. Semmi mást nem von be vizsgálódásának tárgyába, mint a modelljéül szolgáló látványt és önmagát. A mellette szereplő Nagy Balogh János, a festői hivatást mint létszükségletet megélő, alig ismert művész nemcsak témaválasztásában, de látásmódjában és - visszafogott szín- és formavilága ellenére - érzelmileg felfokozott kifejezésmódjában rokon a fiatal művésszel. Nagy Balogh Jánoshoz fűzi szellemi közösség Lőrincz Tamást is, akinek szenvtelen, végletesen őszinte önelemzéséből származó önarcképei méltó párdarabjai lehetnek Mednyánszky László megrendítő portréinak vagy az általa kiválasztott Ferenczy Károly családi csoportképeinek. A „triviális esztétika" egyik legpregnánsabb műfaja a csendélet, a kiállításon látható csendéletek esetében mégsem ez a jelleg dominál. Nagy Balogh János eddig kevéssé ismert, Van Gogh-i érzékenységű virágcsendéletei mellett Horváth Roland hasonló tárgyú, ám Nagy Baloghénál jóval oldottabb képei jelennek meg. A tárlat legizgalmasabb darabjai, Szabó Ábel csendéletei, kíméletlen éleslátással, metsző humorral ábrázolnak olyan „beállított" részleteket, amelyek a köznapi tárgyaink esztétika-kritikáján túl, szociológiai, társadalomkritikai attitűdöt rejtenek. Választott előképül Birkás Ákos hasonló szellemben készült panel-designja és Kocsis Imre külvárosi kirakata szolgált. Rolik Adám, a legfiatalabb kiállító, még egyetemi hallgató - csendéletei első pillantásra inkább idézik Morandi munkáinak atmoszféráját, mint a mellé rendelt Nagy Balogh János műveiét, de Horváth Roland festői megjelenésű, érzelemdús, ugyanakkor szabatos tárgyábrázolása hidat teremt a két alkotó között, úgy, hogy közben arról is elmélkedhetünk, hogy miként változik meg egy tárgy képe a megvilágítás, a napszak, vagy csak a hangulatunk hatására. A kiállítási tematikában szerepel ugyan néhány átirat, amely ellenpontozza a kiállítás anyagát (pl. Konkoly Gyula Majális-változata, László Dániel Selmecbányája Csontváry nyomán), de az elsődleges szándék nem parafrázisok, hommage-ok felsorakoztatása, hanem a kortárs művekben és a klasszikus alkotásokban egyaránt meglevő szemlélet megmutatása. Annak kifejezése, hogy a festészet fogalma mindig változatlan és a látványelvű festészet gyakorlata mindig aktuális marad. A festmény helye A kiállítással kapcsolatban feltűnően sok szó esik az időről, a szom-