Muladi Brigitta - Veszprémi Nóra szerk.: A festmény ideje – Az újraértelmezett hagyomány (A Magyar Nemzeti Galéria kiadványai)

Tanulmányok - „Egy szép napon mi magunk is régiek leszünk". Gondolatok a Sensaria csoport és a mű idejéről. Somhegyi Zoltán

Ian. Az alkotótól és műtől függetlenül létezik, és akkor is lenne, ha mű nem jönne létre - legfeljebb nem rögzülne egy műalkotáson. Ezen primer viszonylatok tisztázása után gondolkozhatunk csak el egy másik időformán, azaz ekkor lép be: 3. az egyéni hagyomány ideje A hagyomány ideje nem rögzített. Mivel magyarázható ez? Azzal, hogy ha valami hagyomány, az már reflexiónak tekintendő. A hagyomány attól válik hagyománnyá, hogy tudjuk, hogy az. Tudjuk, hogy nem közvetlen időnk. Tudjuk, hogy az már a máskorhoz, illetve: más-korhoz tartozik. Amikor valamit hagyományként érzékelünk, azért tudjuk megtenni, mert saját korunk felől nézzük. Hagyomány-érzékelésünk és- értelmezésünk során azt saját időnk felől nézzük. Önnön jelenünk azonban valamennyire szükségképpen megváltozott, különben nem tudnánk, hogy nem „ebben" vagy „abban" a hagyományba élünk. Ez természetes folyamat, hiszen ha nem így lenne, nem érzékelnénk a hagyomány hagyomány-jellegét, azaz az idő múlását. Ezért válik izgalmassá a hagyomány szemlélése. Hiszen a jelen és a hagyomány megkülönböztethetősége biztosítja, hogy a jelen újnak, a hagyomány pedig esetleg forrásnak tűnjön. Ez a kettősség, a hagyományban rejlő másság érdekel. Saját időnkkel, korunkkal öszszevetjük, párhuzamba vagy ellentétbe állítjuk, ami szinte mindegy is. Maga a viszonyulás megjelenítése válik érdekessé. Az viszont nagyon fontos jellegzetesség, hogy ezt az időt, a hagyományt már az alkotó irányítja. Szabadon felhasználható és felhasználandó. Habár a hagyomány tőle függetlenül is létezne, azáltal, hogy az alkotó reflektáló tevékenysége határozza meg, úgy is mondhatjuk, hogy csakis a műalkotás révén mutatkozhat meg. A hagyomány tehát eleve reflexió. A reflexió viszont nem rögzített, ám rögzülni akar. Meg akar mutatkozni a művön. A hagyomány felhasználásért kiált. Ezért válik érdekessé, mert itt kapcsolódik be a személyesség illetve egyéniség: hogyan kapcsolja be egy-egy alkotó azt a hagyományt és azt az időt, amit immáron tudásnak is nevezhetünk? Ennek illusztrálására először két alkotót választok ki, akiknek viszont említett művei közül nem mindegyik látható a mostani kiállításon. Azért velük kezdem, mert megítélésem szerint az egyéni hagyomány-idő feldolgozásának széles spektrumán kettejük megoldásai jelentik a két végpontot, melyek között - ebből a szempontból vizsgálva - a többi megoldás elhelyezhető. Természetesen ebből még semmiféle értékhierarchia nem következik automatikusan. Kondor Attila eddigi képeinek tematikája igen változatos, lépcsők, oszlopsorok, itáliai kertek, templom- és szobabelsők, budapesti épület- és Duna-partrészletek, valamint csendéletek. Ugyanakkor a legtöbb festményén megfigyelhető egyfajta antikvitás iránti érdeklődés. Az antikvitás itt nemcsak a hagyományos értelemben jelenik meg, az ókori Hellász és Róma művészeti emlékeinek képében, hanem Kondort láthatóan minden változata, még a vele szembeforduló felfogások is érdeklik: itáliai reneszánsz kertek, barokk vízköpők, magyar középkori templombelsők, budapesti historizáló építészet. A klasszikum tisztelője, ám nem csak annak alázatos elfogadójaként, hanem aktív kutatójaként, változatainak ismeröjeként és önálló változatok kidolgozójaként tűnik fel. Képein tehát ebben az értelemben felfogott klasszikus hagyomány jelenik meg. Azzal, hogy a klasszikum minden megjelenési formáját végigjárta, bemutatta, illetve legújabb képein az abból leszűrt tanulságok alapján nyúl nem-klasszikus reprezentációkhoz (például a folyóparti tükröződések) valójában a hagyományt magátfesti meg. A Sensarianak az a képviselője tehát, aki nemcsak inspirációt nyert az antikból, hanem végigfestette az antiktól máig tartó időt - azaz a hagyomány egészét. Az elmúlt idő folyamát teljességében ábrázolja. Az eltelt idő hosszát, a folyamat egészét, a hagyomány testét jeleníti meg. Kucsora Márta képein teljesen más megközelítést láthatunk. Kondor Attila súlyos, statikus, architektonikus és önmagukban időtlen tárgyaival szemben Kucsora Márta éppen a múló természeti tüneményeket örökíti meg. Olyan jelenségeket fest, melyeket pont időbeli meghatározottságuk, változékonyságuk, folyamatos átalakulásuk miatt szeretünk: felhőket, ködöt, folyót, vízesést. A tünékeny és változékony természeti elemek képben kimerevítésével viszont éppen a pillanatnyi időt ragadja meg. Ám nem úgy, ahogy Kondor Attila, aki - mint fentebb láttuk - a rögzülni vágyó hagyomány teljességét viszi bele (élet)művébe, hanem az örökké változó,