Endrődi Gábor – Zwickl András szerk.: Luthertől a Bauhausig, Nemzeti kincsek Németországból (A Magyar Nemzeti Galéria kiadványai)
Norman Rosenthal Művészet és katasztrófa Kelet-Németország gyűjteményei a nemzeti politika tükrében
populista metaforikáját a szovjet zónában új, „szocialista" diktatúra váltotta fel, sajátos elképzelésekkel az „emberbaráti" kultúráról, és ezektől az elgondolásoktól azt várták, hogy áthassák a társadalmat. A kiállítás egyik lehetséges interpretációja az a feltevés lenne, hogy 1518 és 1933 között kultúrtörténeti megújulások folyamatos sora zajlott le, és a kreatív ötletek - néha a legradikálisabb módon - oda vezettek, hogy a képzőművészet addig érintetlen területeket hódíthatott meg, és ez mindig szellemileg ösztönzőnek és értékesnek bizonyult. A reformáció ugyan helyeselte a képrombolást, ugyanakkor utat nyitott egy új Németország előtt, ahol - miközben Luther németre fordította a Bibliát - olyan művészek, mint Albrecht Dürer, Lucas Cranach, Hans Baldung Grien, Mathias Grünewald és mások - nem utolsó sorban a könyvnyomtatás elterjedésével - lehetőséget kaptak, hogy képi nyelvükkel új területeket hódítsanak meg. Szászország, Poroszország, Anhalt-Dessau és Schwerin nagy barokk uralkodói a képzőművészetet rendkívüli mértékben felvirágoztatták — éppenséggel mértéktelen katonai és gazdasági kizsákmányolás árán, amely a korszak társadalmi rendszeréből szinte magától értetődően következett. Szász Frigyesnek és Erős Ágostnak köszönhetően Drezda „Elba-parti Firenzévé" vált. Nagy Frigyes porosz király legnagyobb történelmi teljesítménye nem katonai győzelmeinek száma, hanem az a tény, hogy homokra épített kicsiny fővárosa számára sikerült megszereznie Antoine Watteau főművét, a Indulás Kythera szigetére című festményt, valamint a Gersaint műkereskedő cégérét (1720), amelyek még ma is a charlottenburgi kastélyban függnek. Weimar, a kulturális fókusz És akkor még nem beszéltünk Weimar szokatlan kulturális „életrajzáról": a türingiai kisvárosnak megvolt a maga sajátos kapcsolata a reformációval, később pedig, a klasszicizmus és a romantika idején Németország irodalmi metropoliszává vált. Weimar aranykorában, Károly Ágost herceg és anyja, Anna Amália uralkodása idején a város a német kultúra és irodalom megtestesítője lett, középpontjában Goethével, az utolsó univerzális zsenivel, aki egy személyben volt tudós, gyűjtő, utazó és rajzoló, valamint halhatatlan költő és gondolkodó. És ugyanilyen jelentőséggel bírt Wieland, Schiller, Herder, Humboldt, Fichte és Schelling, akik mindannyian menedékre leltek a kis hercegségben. Miután 1848-ban Liszt Ferenc a városba érkezett, Weimar zenei szempontból is rangos centrummá vált, és többek között Richard Wagner és Hector Berlioz úttörő előadásainak lehetett tanúja. A képzőművészeti élet akkor élénkült meg, amikor 1903-ban Harry Graf Kesslert (1868-1937) nevezték ki a Weimarer Großherzogliches Museum für Kunst und Kunstgewerbe igazgatójává. Személyében nyitott szellemű gyűjtő, diplomata és esztéta került a gyűjtemény élére, aki a belga szecessziós művésszel, Henry van de Veidével (1863-1957) együtt mindent megtett azért, hogy megújítsa Türingia kultúráját. Ezt elsősorban modern francia és német festők - többek között Max Klinger, Paul Signac, Theo van Rysselberghe, Pierre Bonnard, Edouard Vuillard és mások - művészetének bemutatásával igyekeztek elérni. Már korán megmutatkoztak azonban a hübrisz - a történelem későbbi folyását tekintve baljóslatú - jelei: Kessler 1911-től azt tervezte, hogy emlékművet emeltet Friedrich Nietzschének, aki 1900-ban Weimarban halt meg, és egy közeli türingiai faluban, Röckenben született. Az emlékművet barátja, Henry van de Velde tervezte volna, mégpedig nem mellszobor vagy egész alakos szobor formájában. Kessler a következőképpen írt a víziójáról: „Egy domb oldalán, amelyről ráláthatunk Weimarra, egy kis ligetben ünnepi út, ünnepélyes fasor vezet egy szentélyhez. A szentély előtt, egy teraszon, ahonnan a szemünk elé tárul Weimar és a völgy, Maillol az apollói princípiumot egy fiatal férfi életnagyságnál nagyobb szobrában fogalmazza meg. A szentély mögött képzeljünk el egy stadiont, amelyben évenként versenyfutást, testgyakorlatokat és mindenféle versenyeket lehet rendezni. Azaz a test szépsége és ereje - amelyet Nietzsche a modern filozófusok között elsőként hozott összefüggésbe a legmagasabb spirituális értékekkel - juthatna kifejezésre ebben az épületben. Amint úgy illett, hogy a keresztény templomok mellé kórházakat építsenek, ugyanúgy illik, hogy az ifjúságnak és az erőnek szentelt hely Nietzsche emlékműve mellett emelkedjen, aki az életnek ezt az aspektusát spiritualizálta, úgy, ahogy Krisztus a szenvedést." 1 1 Kessler, Harry Graf: Briefwechsel 1898-1924 Kiad. Burger, Hilde. Frankfurt am Main 1968, 323. (1911. április 16).
