Passuth Krisztina - Szücs György - Gosztonyi Ferenc szerk.: Magyar Vadak Párizstól Nagybányáig 1904–1914 (A Magyar Nemzeti Galéria kiadványai 2006/1)

ITTHON ÉS A NAGYVILÁGBAN - SOPHIE BARTHÉLÉMY: Pan! Dans l'oeil... A magyar Vadak fogadtatása a párizsi szalonokban a korabeli francia kritikák tükrében (1904-1914)

A külföldi művészek számtalanszor estek áldozatul a nemzeti előítéleteknek is. Tabarant például a skandinávokat „révedezőnek", a szlávokat „morbidnak" tartja, különösképpen az oroszokat, akiknek elképzeléseit „ügyetlennek és betegesnek"

32 ítéli. Apollinaire viszont nem osztotta ezt az érzést, szerinte úgy tűnik, hogy „külföldön az orosz festők értették meg a legjobban a francia festők útmutatásait".

33 Louis Vauxcelles sem sokkal nagylelkűbb, amikor a szerinte egyébként jó kolorista magyar Hatvány Ferencet vádolja mindazokkal a hibákkal, amelyeket akkoriban a germán festőkre fogtak: „ízléshiány, nehézkesség, agyonhangsúlyozott naturalizmus, tömény durvaság".

34 Van mégis néhány kritikus, aki a külföldi művészek tömeges „benyomulását" a Szalonokba a francia művészet gazdagodásaként látja: „A kiállítók között igen magas a külföldiek aránya. Vannak közöttük angolok, amerikaiak, svédek, hollandok, belgák, de különösen jelentős a németek és az oroszok jelenléte, és nemcsak a számukat illetően. Figyelemreméltó az őszinteségük, tudásuk és tehetségük."

35 Egyébként éppen ez a „kifelé" való nyitás hívta életre a Salon d'Automne-t, emlékeztet rá alapítója, Frantz Jourdain: „Mindenhol kutatjuk a tehetséget, az emberi tevékenység minden ágában, külföldön éppúgy, mint Franciaországban, melynek lankadó kíváncsisága nem eléggé figyel arra, mi történik a határain túl. Mi élénk érdeklődéssel követjük a külhoni művészet fejlődését [...], mert a külföldi müvek ismerete révén szélesíthetjük tanulmányaink körét, nyithatunk új horizontokat, adhatunk új lendületet elképzeléseinknek, ösztökélhetjük alkotóképességünket."

36 Berthe Weill szerepe a modern magyar művészet párizsi közvetítésében A kortársai által csak „La Merveille"-nek

37 becézett Berthe Weill korának egyik legmodernebb galériatulajdonosa volt, s olyan tehetségeket fedezett fel, mint Matisse és Picasso, akiket elsőként támogatott és állított ki. Mindig éber figyelmét nem kerülték el a külföldi festők sem, mint például a spanyol Nonell és Picasso, a holland Van Dongen, a mexikói Diego Rivera, a chilei Ortiz de Zarate vagy a cseh Eberl. Mindamellett ritkábban szerepeltek nála a kelet-európai zsidó művészek, kivéve a lengyel Kislinget. A magyarok sem maradtak ki, amint azt azok az egyéni tárlatok mutatják, amelyet 1908-ban szentelt Czóbelnek, illetve 1914-ben a Galimberti házaspárnak és Réth Alfrédnak. Berthe Weill maga beszél ezekről Mémo/res-jában, melyben nem minden humor és öngúny nélkül emlékezik pénzügyi nehézségeire és a fiatal tehetségek felfedezésére, a műkincspiacról és a politikáról szóló egyéb történetek mellett: „Czöbel [sic!] Béla 1908. márciusi tárlatának igen méltánylandó erkölcsi sikere van, de ez minden. Matisse, akinek az akadémián oktatását követi, erősen hat rá, nagyon tehetségesnek tartom."

38 Míg úgy tűnik, a kiállítást kedvezően fogadta a közönség, erre enged következtetni az „erkölcsi siker" kifejezés, a sajtóvisszhangok már távolról sem voltak ilyen egyöntetűek: „Gauguin tanítványaként, akinek titkaival M[onsieur], Matisse és M. van Dongen ismertették meg, M. Czóbel tahitieskedve alkot véleményt az emberi nemről, amelyért rendszerint a szerencsétlen Darwint hibáztatják. Lenne miért nyugtalankodni, ha M. Czóbel a nekünk adott meghívón nem hozta volna fel mentségül fiatalságát. Vagyis M. Czóbel úgy akarja bizonyítani előttünk valódi festői képességeit, hogy közben tisztában van a forma elfogadhatatlan és átmeneti voltával."

39 Czóbel Béla: a legpárizsibb magyar fauve Czóbel Béla pályája a kezdetektől szorosan összeforrt Franciaországgal, ahol ennek ellenére későn kapta meg az elismerést, pedig többet állított ki Párizsban, mint Magyarországon. Louis Vauxcelles, a Gil Blas kritikusa az 1907-es Salon des Indépendants-ról szóló beszámolójában igencsak erősen nyomta meg a tollát. Abban lelte kedvét, hogy listát készített a Vadak csoportosulásáról, és itt különösen ellenséges Czóbellel: „A Fauve-ok! [...] Matisse úr, Fauve-főnök; Derain úr, Fauve-alfőnök; Othon Friesz és Dufy, Fauvekövetők; Girieud úr, bizonytalan Fauve, disztingvált, olaszoskodó; Czóbel úr, faragatlan Fauve, magyar vagy lengyel; Bereny úr, Fauve-tanonc; és Delaunay úr, gyerekes Fauve-ocska."

40 És így folytatja kicsit lejjebb: „M. Czóbel pedig egy őrült autodidakta, aki mindent fordítva csinál." Ugyanezeket a sértéseket találjuk hat hónappal később az Salon d'Automne-ról írt cikkében is: „M. Czóbel hebegő, műveletlen idegen."

41 De nem csak Vauxcelles vette rendszeresen tollhegyre a magyar festőt. Kollégája, Jean-José Frappa szintén csípős kommentárokkal illette az 1906-os Salon d'Automne kapcsán: „A sok helyet elfoglaló szörnyűségek közül, amelyeket nem lehet nem észre venni, említsük meg egy bizonyos Czóbel műveit, aki Magyarországról érkezett, és olyan remekműveket hozott, amelyekről szívesen lemondtunk volna. Un Jour clair [Derült nap] című képe már önmagában megéri, hogy ellátogassunk az Salon d'Automne-ra. A háttérben egy nő, feje mint egy birkapásztorlányé, meg egy szegény ördög, aki szájából egy slagot okád. Ez aztán a gyönyörűség."

42 J. C. Holl Czóbelt a „festői torzítás és a színőrület" „zavarosnak" nevezett híveivel társítja, mégis elismeri, hogy van benne valamiféle tehetség: „Mi közük van a Művészethez Matisse, Wlaminck [sic!], Van Dongen, Manguin, Friesz, Derain, Dufy, Delaunay, Metzinger urak, és nem is folytatom kicsodák mázolmányainak [...] vagy a naiv tapétázó M. Czóbelnek, akinek azért nem kell lebecsülni a kvalitásait, de még ha egybegyúrnánk is őket, akkor se lenne belőlük semmi."

43 Henry Eon, a Siècle kritikusa is beveszi Czóbelt a francia fauve-okat illető bírálatába: „Igaz ugyan, hogy Matisse, Crobel [sic!], Camoin, Derain és hasonszőrű társaik némely elképesztő fintora nem éppen alkalmas a kényes akadémia hírnevének alátámasztására, de azért legalább helyenként találunk összeszedett, valódi, markáns tanulmányokat."

44 Hasonlóképpen ír André Pératé, a Gazette des Beaux-Arts kritikusa: „Amikor MM. Matisse, Othon Friesz, Derain, Braque, Dufy és Czóbel a Libre Esthétique szalonján állítanak ki Brüsszelben, természetesen a külföldi szekcióba kerülnek; jó lenne, ha megőriznék ezt a címet Párizsban. Nem Függetlenek (Indépendants) ők, csak zavarosak, a latin lélek ellen lázadók, és torzképződményeik, amelyeket a díszlet elengedhetetlen elemének akarnak feltüntetni, önkéntelenül is megdöbbentő karikatúrák."

45 Van azért néhány olyan kritikus is, aki kedvezőbb véleményt mond a magyar festőről. Boisard, a Monde lllustré-ban például úgy tűnik, nem osztja kollégája, Frappa véleményét, még ha kissé meg is rökönyödik Czóbel művein: „Jócskán független monsieur Czóbel Bela (ahogy Budapesten mondják) is, egy másik magyar művész, akinek hatásos egyedi vonásai figyelhetők meg a Portrait de moi-même [Ön-