Passuth Krisztina - Szücs György - Gosztonyi Ferenc szerk.: Magyar Vadak Párizstól Nagybányáig 1904–1914 (A Magyar Nemzeti Galéria kiadványai 2006/1)
TÉMÁK ÉS MŰFAJOK - KEMÉNY GYULA: Francia nyomvonalak a magyar Vadak és a neósok festészetében. Egy restaurátor feljegyzései
KEMÉNY GYULA Francia nyomvonalak a magyar Vadak és a neósok festészetében Egy restaurátor feljegyzései A fauvizmus azon túlmenően, hogy egy modern festészeti módszer, egyúttal a világ befogadásának és interpretálásának is forradalmian új módja; a 20. századi avantgárd fundamentuma. A vásznakon megfogalmazódó tőmondatszerű egyértelműség mögött óriási integráló képesség rejlik. Miközben a fauve-ok igyekeztek elrugaszkodni az európai művészetek konvencióitól - a földrajzi és időbeli határokat feloldva -, más civilizációk látáskultúráinak egyidejű befogadására is nyitottakká váltak. A fauve-oknak nem a megállapodott „Rend"-be való megérkezés volt a céljuk, hanem egy deviáns, folyamatos úton levés. Matisse azt írja az Egy festő feljegyzéseiben: „Kétfajta módon fejezhetjük ki a dolgokat. Az egyik nyersen felmutatni, a másik: művészien ízlelgetni.'" Ez a kétfajta megközelítés tökéletesen lefedi Matisse fauve festői gyakorlatát, amikor az „úton lévő", kísérletező periódusai után mindig eljut a „művészien ízlelgető" összegzéshez: „A világ ott csupa rend / Szépség, gyönyör, pompa, csend." 2 De mikor a nagy összefoglalás megtörténik (Fény csend, gyönyör I Luxe, calme et volupté, 1904; Életöröm, 1905-1906.), még azelőtt, hogy a stílusjegyei kanonizálódtak volna, Matisse gyorsan le is bontotta összegezéseit, és új utakon kísérletezett. E tekintetben élénk különbség van a francia és a modern magyar klasszikusok között: amíg Matisse laza franciás felülemelkedettséggel, a dolgokon oly fölényesen végigtekintő kultúrával a festészetében mindig a folytatható utat kereste, addig a magyar klasszikusok - a kiállításon alternatívaként bemutatott Nemes Lampérth és Rippl-Rónai is ezt igazolják - egy senki más által már nem folytatható, önmagában zárt festői teljességben fogalmazták meg művészetüket. A francia fauve-ok éltek a színhasználattal elérhető minden olyan fortéllyal, melyre elődeik festészete inspirálta őket, ugyanakkor keményen vitáztak is velük: Seurat a „teljesen felszabadult művészet" feltételéül azt szabta, hogy az individuum függetlenítse magát az önérvényesítő szenvedély és emocionalitás „nehezékeitől". Ezzel szemben a fauve-ok éppen azt kifogásolták, hogy a tudományos igénnyel felépített seurat-i „szintetikus" teljességből száműzték az individuumot, az érzésekkel és szenvedéllyel megáldott embert. Matisse azt vetette a neoimpresszionisták és Cézanne szemére is, hogy a színeket és a rajzot olyan szorosan megformált egységgé akarták felépíteni, hogy a teljességnek egy előre megfogalmazott ideájából indultak ki, és azt próbálták imitálni. Ezáltal megakadályozták a dolgokhoz való közvetlen hozzáférést. A fauve-ok visszaállították jogaiba az impresszionizmusból száműzött „Én így látom!" jelszavát, amely a szuverén látást és spontaneitást tette a művészet mércéjévé, de elvetették a látvány imitálását, az impresszionisták árnyalatait, és a tiszta színekben való ábrázolási lehetőségeket kutatták. Nem a fényhatás mását akarták a kék-sárga komplementerekkel leírni, hanem a fény ekvivalensét keresték. Magát a fényt akarták kifejezni az erőteljes színkontrasztokban, a vörös-zöld vibráló ellentéteivel. Ez a felfogás fokozatosan távlatokat nyitott az autonóm szín és egy új, önelvű képi rend előtt, ahol már érvénytelen a természetre vonatkoztatás, és értelmetlen a természet törvényeivel magyarázni az autonóm képi igazságokat. Ugyan a természet mint motívum mindvégig a fauve kép elpusztíthatatlan döntő alaptétele maradt, de csupán mint elrugaszkodási pont; mely azt hivatott jelezni, hogy milyen fokú elvonatkoztatásig jutott el a festő. A Párizsba ingázó fiatal magyar festők közül elsőként Czóbel Béla érzett rá a fauvizmus mibenlétére. Ám az ő esetében is egy év érési folyamatra volt szükség a fauve-ok bemutatkozásától számítva ahhoz, hogy olyan kötetlen játékossággal használja palettája tubusszíneit, mint francia kollégái. A Téren (kat. sz. 107.), a Festők a szabadban (kat. sz. 108.) és a Szalmakalapos férfi (kat. sz. 112.) is mind 1906-ban készült képek. A Czóbelnél később érő fiatal magyar Vadak vásznain akkor kezdtek igazán megélénkülni a színek, amikor a fauve-oknál a spontaneitást fokozatosan felváltotta a racionális képszerkesztés, és dinamikus, de már rendezett, tagolt dekoratív színfelületek jelentek meg a vásznakon (például Derain: Tájkép Cassisról, 1907) 3 . Ekkor már a szellemi vezér, Matisse is lebontotta fauvizmusát, és a mester a környezetét kereső magyar fiataloknak is azt tanította, hogy a fauvizmus nem minden, de mindennek az alapja. Ez azt jelentette, hogy nem csupán egy divatos festői módszerről volt szó, hanem egy totálisan új alapon álló szemléletről. A modern művész a világhoz való viszonyában az „önkényességet" tolja előtérbe, és a különböző látáskultúrák értékelé-
