Passuth Krisztina - Szücs György - Gosztonyi Ferenc szerk.: Magyar Vadak Párizstól Nagybányáig 1904–1914 (A Magyar Nemzeti Galéria kiadványai 2006/1)

PÁRIZSTÓL NAGYBÁNYÁIG - SZÜCS GYÖRGY: Egy regionális centrum: Nagybánya

Teleki Sándor egykori háza Nagybányán, 1950-es évek (ahol a tanítványok holmiikat tartsák), 12 szék (hársszékek, támla nélkül, különböző magasságúak), 2 fapad, 1 fásláda, 1 fogas. Ezeken kívül később egy kis záros íróasztal és egy záros szekrény is esetleg."" Az épületek birtokbavétele után már lehetőség nyílott arra, hogy az iskola télen se zárja be a kapuit, így a növendékek tanulmányainak, fejlődésének folytonossága biztosított volt, s emellett megszaporodtak a havas tájképek is. A szabadiskola oktatási elvei a mesterek személyes tapasztalatain alapultak, s leginkább a párizsi Julian Akadémia gyakorlatán nyugodtak: nem használtak gipszmintákat, a tanítványok közvetlen természeti stúdiumokat folytattak. A műtermi aktrajzolást és festést délutánonként az egyéni tájképezés váltotta fel, mely képeket azután a korrigáló mesterek értékeltek, az esti beszélgetések alatt pedig, olykor szigorúan, máskor oldottan, viccelődve a növendéktársak véleményeztek. A tanítványok alapvető technikai tudása a közös munkálkodás révén mélyült el, s erre épült azután az egyéni stílus kialakulása. Főiskolai elfoglaltságuk miatt 1906 után Ferenczy, 1913-tól Réti már egyre kevesebbet tartózkodott Nagybányán, az iskola vezetése tehát egyre inkább Thorma Ziffer Sándor: Vörös kapubejáró, 1908. Kat. sz. 278.