Passuth Krisztina - Szücs György - Gosztonyi Ferenc szerk.: Magyar Vadak Párizstól Nagybányáig 1904–1914 (A Magyar Nemzeti Galéria kiadványai 2006/1)

PÁRIZSTÓL NAGYBÁNYÁIG - SZÜCS GYÖRGY: Egy regionális centrum: Nagybánya

Huszár Vilmos: Nagybányai bányászház, 1904 Egy bányászház Magántulajdon 1995-ben szerepet játszott a' magyar történetekben a' nagybányai gothicus roppant templom, melly a' mult század végével elégett 's elpusztult; csudálat 's álmélattal nézi most a' vándor e' nagy romot, melly uj tanúsága annak, milly kíméletlenül sodor el magával mindent az idők kérlelhetetlen hulláma!"

2 Az 1900-asévektől a szabadiskolában tanuló növendékeknek abban a különleges élményben lehetett részük, hogy saját művészi kibontakozásuk éppen Nagybánya gyorsuló városfejlődésével párhuzamosan haladt, s a művésztelepnek az első világháborúig tartó második forradalma, illetve a modern Nagybánya kiépülésének időszaka egybeesett.

3 Természetesen a civilizációs vívmányok elterjedése nem feltétlenül függött össze az ízlés általános és gyors megváltozásával. 1909 tavaszán - miközben a Nagybánya és Vidéke folyamatosan tudósított a városfejlesztés, a nagy építkezések, egyáltalán a modernizáció kisebb-nagyobb léptékű eseményeiről - háborodott fel dr. Vietorisz József költő, nyíregyházi tanár az előző évben Nagyváradon megjelent A Holnap antológián, elsősorban Ady Endre költészetén. „Uj időket élünk; uj eszmék, uj irányok kapnak lábra egész szellemi világunkban, a művészetnek minden ágában s igy a költészetben is" - állapította meg lényegében tárgyilagosan a cikkíró. Ugyanakkor a versek képi világát, szokatlan, meghökkentő jelzőhasználatát bírálva a hagyományos szépségfogalom védelmében lépett fel, amelyet Babits Fekete ország című versének bő idézésével nyomatékosított. „Hát én azt hiszem, ezért nem érdemes Párizsba menni..." - vonta le a végső következtetést Vietorisz.

4 Nyilvánvaló, hogy az életmód megváltozása az avult dolgok, szokások, nézetek stb. gyakran fájdalmas felszámolásával járt együtt, s a konzervatív, illetve az innovatív szemlélet összeütközéséhez vezetett, mely felosztás gyakran nem is tiszta képletként jelentkezett. Meglepő módon a természeti látvány és a régi házak védelmében, a szertelen városi modernizáció ellen éppen az a Boromisza Tibor lépett fel, aki a legradikálisabban követelte a festőiskola megújulását, s aki egész életében a „kereső" művészekhez, művészetszervezőkhöz kapcsolódott. „Építünk mi is egyet-mást; de hogy építésünk rombolást is jelent, vajon ki gondol erre? Vagy nincs ereje a lappangó fölháborodásnak, mikor egy-egy épületmonstrummal három emberöltőre elcsúfítják a város képét? Azt az összhangot, melyet apáink, mint szépet hagytak ránk örökül?"

5 Tudjuk, hogy akárcsak az antológia, az új épületek egy része - nemcsak Nagybányán, hanem szerte az országban - magára vonta a konzervatív ítészek kitüntető figyelmét, mégsem feledkezhetünk meg arról, hogy a város léptéke nem azonos sem Budapestével, sem az akkori nagyvárosokéval. 1910-ben Nagybányán közel 13 000 főt számláltak, mely a századelő egyik legfontosabb irodalmi központjának, Nagyváradnak, és ekkortájt Nagybánya művésztelepét éppen elirigylő Kecskemétnek 60 000-es lélekszámához viszonyítva csekélynek mondható, de még a Rippl-Rónai-képeken megörökített kisvárosnak, Kaposvárnak a lakossága is majdnem kétszerese volt ennek.

6 A modern nagyvárosok, azaz a gazdasági és kulturális központok kialakulásának egyik jellegzetessége a népesség hirtelen felduzzadása, az erőteljes „néptömörülés", amely egyúttal előhívja a városokba özönlés ellenében fellépő agrárius mozgalmakat, illetve a városokból való kitelepülést szorgalmazó véleményeket.

7 Ennek a dinamikának egy sajátos formája a turizmus, amely időlegesen ugyan, de mégis megváltoztatja egy-egy vidék népességi arányait, a lakosság összetételét, s a nagyvárosokból érkezők elvárásainak megfelelő környezet kialakítása (közlekedés, szállodák, kávéházak stb.) egyrészt a modernizáció felgyorsulásához, másrészt a nagyvárosi viselkedési normák elterjedéséhez vezet. A nagybányai Korona Szálloda újdonsült tulajdonosa például azzal a bejelentéssel igyekezett növelni a látogatottságát, hogy „fővárosi minta szerint berendezett" kávéházzal bővítette ki a Kispiacon álló épületét.

8 A fogadó intézményekre nagy szükség is volt, mert egy 1907-es kimutatás szerint egy hónap alatt 150 nyaraló érkezett Nagybányára, mely tétel az ún. „rokon-forgalom", illetve a művésztelepre igyekvő további mintegy 70 festő és festőnő adatait nem tartalmazta.

9 A turisták a város szállodáiban, a huzamosabb ideig itt tartózkodó művészek, mint Czóbel Béla, Perlrott Csaba Vilmos, Boromisza Tibor pedig a Zazaron túli, jóval olcsóbb bányásznegyedben kerestek megfelelő lakást maguknak. „Ez már a Hostánc, a Veresvíz, a két piktorfertály, a nagybányai Quartier-Latin. Piktorok és bányászok közös otthona" - idézte fel nagybányai emlékeit Szablya János, a KÉVE művészcsoport egyik vezetője.

10 A társadalmi élet legfontosabb helyszínei Nagybányán - akárcsak más városokban - a kávéházak és vendéglők voltak. A legtöbbet „látott" és látogatott vendéglő a városliget magas gyertyánfái alatt húzódott meg, ahol annak idején Thormáék is rendszeresen „tisliztek" a fehér asztalok mellett, miközben éjszakába nyúlóan húzatta Hollósy a cigánnyal, s ahol jeles alkalmakkor a helyi notabilités díszebédet adott a fővárosból érkező vendégeknek. Külön vonzerőt jelentett az a tény, hogy közel helyezkedett el a festőiskolához, nagy kerthelyiséggel rendelkezett, tehát a festők akkor is en plein air voltak, amikor éppen nem tartottak ecsetet a kezükben... 1909-ben a főtér egyik sarkán álló KözBoromisza Tibor: A nagybányai Kispiac, 1910 Magántulajdon