Passuth Krisztina - Szücs György - Gosztonyi Ferenc szerk.: Magyar Vadak Párizstól Nagybányáig 1904–1914 (A Magyar Nemzeti Galéria kiadványai 2006/1)

PÁRIZSTÓL NAGYBÁNYÁIG - PÁRIZS - PASSUTH KRISZTINA: A fauve festészet szegény mecénása: Berthe Weill és galériája

PASSUTH KRISZTINA A fauve festészet szegény mecénása: Berthe Weill és galériája „Ó, drága Weill kisasszony Van egy kis táblaképem Kis képemet magának ajánlom Nem remekmű, az igaz De vegye meg tőlem, Örömem telnék benne, Ó drága Weill kisasszony. Berthe Weill kisasszonyról, sajnálatos módon, igen kevés adatot őriztek meg a korabeli források, és még kevesebbet tártak fel a későbbi feldolgozások.

2 Mindössze annyi tudható róla, hogy művészei úgy nevezték: „La Merveille", „a csoda", és hogy szemüveg helyett inkább csak csíptetőt használt. Alacsony, erősen kancsalító kisasszony volt, aki szinte a semmiből élt, s ott étkezett, lakott a Pigalle negyedbeli galériájában, a rue Victor Massen, a rue des Martyrs sarkán, amelyet akkoriban a legkevésbé sem lehetett polgárilag elfogadott környéknek tekinteni. De „üzlete" nemcsak topográfiailag különbözött a montparnasse-i galériáktól, hanem már külsejében is: a butikhoz tartozó kötelekre szárítócsipeszekkel voltak felerősítve, és a levegőben hintáztak Matisse, Derain, Dufy, Utrillo, Van Dongen, majd később Picabia, Metzinger, Gleizes, és természetesen Picasso művei.

3 A korszak krónikásai még azt is megemlítik, hogy ő volt az egyik legelső kereskedő, aki Picassót,

4 sőt Matisse-t is vásárolt. Mi több, 1902-ben már el is adott első alkalommal egy Matisse-képet 130 frankért, s 1904 áprilisában, tehát mintegy másfél évvel az Őszi Szalon-beli bemutatkozás előtt kiállította azokat a fauve festőket, akik már ekkor Matisse körül csoportosultak. A mesteren kívül még Camoin-t, Manguint, Marquet-t, Jean Puy-t, tehát azokat, akik - mint írja - Gustave Moreau műhelyében tanultak, s akiket azután Matisse kreativitása, a festészetet megújító kutatásai vonzottak. Majd az említetteken kívül 1905. október végén Dufy, Derain és Vlaminck is csatlakoztak a „csoport"-hoz, noha Dufy részvétele ellen Matisse határozottan tiltakozott, legalábbis Berthe Weill visszaemlékezése szerint.

5 Viszont a galéria kitartó, odaadó híve lett Guillaume Apollinaire, aki elsődlegesen a forradalmi művészek iránt érdeklődött, hiszen ő maga költőként sem volt kevésbé forradalmi felfogású.

6 A kezdeti nehézségek után mintha kicsit javult volna a helyzet, az 1906-os év számos sikert hozott Berthe Weillnek - többek közt - Rouault is kiállított nála.

7 Mindamellett Weill kisasszony arra kényszerült, hogy a bevétel növelése érdekében saját könyvtárát is eladja.

8 1907 januárjában négy festőt mutatott be: köztük Robert Delaunay-t és Metzinger-t. Ebben az évben, ahogy írja: Matisse már egyre fontosabbá válik, Dufy még csak alig-alig számít, Marquet ad el a legtöbbet, Derain és Vlaminck nyomorog, Camoin pedig hol fent, hol lent van. De a csoport, akárhogyan is, évente kétszer kiállított a Weill Galériában.

9 Ha Berthe Weill kisasszony állításainak hinni lehet - írja Dan Franck -, akkor 1908-ban egy Dufyt 30, egy Matisse-t 70 frankért vásárolt. Vevői közé tartozott - többek közt - André Level, már akkor híres gyűjtő, a primitív művészet szakértője.

10 De Berthe Weill valójában tudatában volt, tudatában kellett legyen, hogy az üzlettel nem tud igazán keresni. Éppen ezért nemcsak az eladásra törekedett, hanem arra is, hogy az általa pártfogolt festők minél ismertebbé, pontosabban elismertté váljanak.

11 Tevékenysége annál is fontosabb, mivel ebben az időben a jelentős modern galériák, mint Vollard, Bernheim-Jeune vagy Daniel-Henry Kahnweiler még vagy nem működtek, vagy az új szemléletű művészettel még nem barátkoztak meg.

2 A helyzetet tovább elemezve úgy tűnik, hogy Berthe Weill annyival járt Vollard előtt, hogy a születőben lévő fauve csoportot azelőtt támogatta, mielőtt még összetartozásuk egyértelművé vált volna. Vele szemben Vollard csak két, viszonylag korán elismert párizsi mesternek rendezett már igen korán önálló kiállítást: Picassónak 1901-ben, és Matisse-nak 1904-ben.

13 Ezt követően Vollard 1905-ben megvásárolta Derain műterméből a művész egész festői produkcióját, az egy Ghirlandaiónak tartott mű másolatát kivéve, amit Derain nem akart eladni,

14 ugyanígy 1906-ban Vlaminck össztermését is megvette. Természetesen Vollard-nak ez a befektetés sokkal kisebb anyagi megterheléstjelentett, mint Weill kisasszonynak, aki induló tőkével nem rendelkezett, s csak nehezen tudott a műveken túladni. Vevői közé mégis, a már említetteken kívül, fontos személyiségek is tartoztak, így Wilhelm