Tokai Gábor szerk.: Fujiyama, A japán szépség Hokusai, Hiroshige fametszetein és fényképeken (A Magyar Nemzeti Galéria kiadványai 2005/4)

Sato Mitsunobu: Hokusai és Hiroshige: a tájábrázoló ukiyo-e két mestere

merített a hagyományos kínai művészetből is. Nagy érdeklődéssel fordult az ábrázolóművészet nyugati metódusai felé is. Élete végén Hokusai „vén bolond festő"-ként volt közismert, aki azt állította, hogy a világ minden tárgyát és jelenetét megpróbálja megörökíteni, így is tett. 1849-ben, 90 évesen bekövetkezett haláláig - 70 éves pályafutása során - hatalmas életművet hozott létre, tájképeket, madár-virágkompozíciókat ábrázoló festményeket és metszeteket készített, továbbá illusztrált köteteket, mintakönyveket adott ki. Jóllehet csupán az életmű kisebb hányadát teszik ki a tájképeket ábrázoló fametszetek, a nagyközönség mégis ezek alapján tartja számon, mert a Fugaku sanju-rokkei, azaz A Fuji harminchat látképe című sorozatával elismert mesterművet alkotott. A sorozatban a természeti látvány megragadására törekedett, és sikerült is a Fuji-hegyet különböző pillanatoknak megfelelő, eltérő hangulatokban ábrázolnia. A sorozat hatalmas népszerűségnek örvendett, a világ három darabját csodálta különösen: a Látkép üde szeles napon és a Vihar a hegy alatt címűt - melyek a nézőt szinte közvetlenül szembesítik a természettel -, továbbá a Hullám alatt, távol a kanagawai parttól címűt, amely kimeríti a kompozíció geometriai kiszámíthatóságának valamennyi lehetőségét. Noha a sorozat A Fuji harminchat látképe címet kapta, később további tíz metszettel egészült ki. Nem sokkal a sorozat elkészülte után megjelent a Fugaku hyakkei, azaz A Fuji száz látképe. E háromkötetes album 102 metszetet tartalmaz a Fujiről, jelezvén, hogy Hokusai az örök hegy ábrázolásának szentelte magát. Hokusai a sorozathoz csatolt utószavában azt írja - megkapó művészi elhivatottságot tanúsítva -, hogy a művészet lényegét csak századik életévébe lépve értheti majd meg igazán. Mikor Hokusai már 37. életévében járt, 1797ben született meg Utagawa Hiroshige egy szamuráj család gyermekeként. Szülei halála után 13 évesen reászállt a családi birtok, és két év múlva Utagawa Toyohiro tanítványa lett. Toyohiro mester a korábban az uki-e művészethez nagymértékben hozzájáruló Toyoharunál tanult. Toyohiro maga nem sok tájképet festett, de szelíd, kifinomult stílusát továbbadta tanítványának, aki 1812-ben, amikor elindult saját művészi pályáján, felvette az Utagawa Hiroshige művésznevet. 1823 után már csak a művészetnek élt. Tanonckorában elsajátította a színész- és szépasszonyportré-festés fogásait. Első tájképsorozatát, A keleti főváros nevezetes helyeit, melyben megmutathatta mesterségbeli tudását, 1831-ben jelentette meg; ugyanabban az esztendőben, amikor Hokusai A Fuji harminchat látképe című sorozatának kiadása elindult. Két év múlva, 1833-ban kezdte közzétenni Hiroshige Tokaido gojusantsugi, azaz A Tokaido ötvenhárom állomása című remek sorozatát. A Tokaido utat már a korábban említett Gyalogszerrel a Tokaidon című alkotás és még számos más kalauz is bemutatta; Hiroshige azonban nemcsak a tájat, hanem az utazókat és az út mentén élőket is ábrázolta, olyan tájképeket készített, melyek a nézők számára azt az élményt közvetítették, mintha maguk is utaznának és felkeresnék az új helyeket. Ezek a sorozatok alapozták meg Hiroshige művészi hírnevét, további tájképsorozatai pedig hozzájárultak elismertségéhez. A Fuji szépsége minden korban elbűvölte a japánokat. A Fuji-hegyet már a Manyoshu - a Tízezer levél gyűjteménye című versantológia - waka költeményeiben (hagyományos japán költészeti forma, egyszerűen megfogalmazva a haiku hoszszabb változata) is dicsőítették. A Heian-korig nem ábrázolták a képzőművészetben, ekkortól azonban tekercsképeken és paravánokon is megjelenítették. Azóta vissza-visszatérő témája a legváltozatosabb műfajú művészeti alkotásoknak. Az Edo-korig a tájképfestészet nem a valóságos látványt hangsúlyozta, hanem olyan leegyszerűsített képeket vártak a művésztől, amelyekről a néző azonnal megállapíthatta, hogy mit is ábrázolnak. A Fujit is mindig ugyanolyan alakúnak ábrázolták, akármilyen távlatból nézte is a festő. Az Edo-korban azonban kialakult a shinkei-zu, azaz a „valós látványt megjelenítő kép" fogalma, ezután születtek a hegyet különböző színekben és formákban megragadó ábrázolások. Az Edo közepéből látható hegyet a város részének tekintették, és idővel a Fuji jelképezte a Kyotóval és Osakával gazdaságilag és kulturálisan is versengő Edo virágzását. Amikor a művészek a Nihon-bashi hidat, a város virágzó központját ábrázolták, igyekeztek az Edo-várat és a Fuji-hegyet is megjeleníteni. A hegy a város minden szegletéből látszott, mintegy védőn magasodott fölébe. A polgárok nem egyszerűen tisztelték-becsülték hegyüket: a Tempo-korban (1830-1843), amikor Hokusai A Fuji harminchat látképe című sorozata megjelent, a Fuji kultikus tisztelet tárgyává vált, számos zarándok kereste