L. Kovásznai Viktória: Modern magyar éremművészet 2. 1976–2000 (A Magyar Nemzeti Galéria kiadványai 2004/4)

korunk életérzésének plasztikai megjelenítése volt. A változás annyi, hogy a szimbólumalkotás háttérbe szorult, és a formai kérdések szerepe megnőtt, de az érmek megoldásában a megmozgatott felületek, a térábrázolás felhasználása, a leegyszerűsített, éles formák alkalmazása még mindig gyakori. Mindkét művész a valóság elemeiből kiindulva absztrahál, a műveket - különböző arányokban - konkrét és elvont formák alkotják. Kiss témaválasztása mindig a végtelen természethez kapcsolódik, hol a természet harmóniáját, hol annak szertelen építő-romboló játékát tárja elénk. Visszafogott indulatokat, egyszersmind erőt is árasztó kompozíciói a természet törvényeit, s annak belső rendjét igyekeznek visszaadni (Napkorong sorozat, 1976; Szakadékok és gerincek sorozat, 1985). Kalmár érmeinek világa szűkebb és indulatmentesebb, a közvetlen környezetünk által sugallt darabok hangvétele objektívebb. A csaknem teljesen elvont, éles formákat egyfajta rendteremtő erő csoportosítja (Párbeszéd. 1981 ). Az érmek felszíne - a hagyományok szellemében — mindkét művésznél gondosan kidolgozott. A korszak másik igen jellegzetes vonulatát, — amely a legtávolabb jutott el a hagyományos érmektől - a gépi megmunkálásra épülő konstruktív, új-geometrikus irányzat darabjai jelentik. Ezek az alkotások azért kerültek a figyelem középpontjába, mert elszakadva a tradicionális éremértelmezéstől leginkább léptek túl a hagyományos anyagokon, tartalmakon, így az éremművészet határait tágítva, a legmesszebb jutottak. A csoport vezéralakja Csiky Tibor, az irányzat az ő nevéhez kapcsolódik. Érem kategóriájú sorozatai - nagyobb plasztikák után - az 1970-es évek második felétől jelentek meg kiállításokon, művésztelepi bemutatókon (Az anyag mozgása, 1977; Idő. 1980). Vele egyidőben mutatta be érmeit Bohus Zoltán (Oldható kötés, 1977) és Lugossy Mária (Mikroszkopikus metszet sorozat, 1976) is. A művészek szakítottak a bronzzal, és helyette acélból, krómacélból, rézből, plexiből, üvegből stb. készítették darabjaikat. Az új anyagok megmunkálásához természetesen az anyag által meghatározott technikák - esztergálás, maratás és társaik - váltak szükségessé. Az egyik célkitűzésük az anyag tulajdonságainak és a felület szépségének a megmutatása volt, ami módszeresen építkező konstruktív szemlélettel párosult. Következetes formakeresésük eredményeként egy leegyszerűsített, geometrikus formarendszerhez jutottak el. Mindezek nyomán pedig megvalósulhatott az anyag és forma egységének egyfajta tökéletes összhangja. Szemléletük, illetve az anyagról vallott nézeteik nagyban meghatározták műveik témakörét, amely a plasztikai kérdéseket, a szerkezeti problémákat, továbbá az anyagban folyó átalakulás kérdéseit ölelte fel. Szinte mindegyikük foglalkozott a sík és a tér viszonyával, a térrétegekkel, a térben való mozgás törvényszerűségével. Az 1980-as évek elején, különböző kiállításokon, Csiky tanítványai is megjelentek: előbb Friedrich Ferenc, Budahelyi Tibor, Csepregi Sándor, majd az évtized második felében Ézsiás Istráu. Alkotásaikban ők is az anyagban lezajló szerkezeti folyamatokat (Friedrich: Szerkezetátalakulás sorozatok, 1983), a tér kérdéseit (Csepregi: Belső formák, 1984; Ézsiás: Walter Gropius, 1987) stb. elemezték. Bár Lugossy korai munkái a konstruktív, új-geometrikus stílust képviselik és Budahelyi munkásságának szintén ez az irányzat az alapja, e két művész tevékenységét mégis csak bizonyos mértékig kapcsolhatjuk a vonulathoz. Amíg Csiky és a vele rokon szellemiségű alkotók következetesen plasztikai kérdésekkel foglalkoztak, műveik pedig érzelemmentesek, addig Lugossy alkotásai érzelmekről árulkodnak. így a formákban megbúvó visszafogott feszültség, a felfényezett felületek rideg harmóniája egyre jobban elszemélytelenedő világunkat érzékeltetik. Más érmeken, a bonyolult téri szerkezetek ellenére, az organikus formák és felületek iránti vonzódás jelei figyelhetők meg (Organikus struktúra sorozat, 1979). A következő években a fém hideg fénye a háttérbe szorult és Lugossy - üvegbe foglalt higany és más ásványi anyagok segítségével - a zárt organikus térszerkezeteket, a belső tér adta mozgáslehetőségeket járta körül. Budahelyi indulása némileg eltért a többiekétől, mert első érmeiben a humánumot megtestesítő zenei hangzásokat próbálta plasztikailag megjeleníteni (Első hang, 1983: Irányított hang. 1984). Módszere a mesterétől tanult szigorú plasztikai rend, a formai absztrakció, a mértani alapformákból való építkezés, és megvalósítása annak a gondolatnak, hogy a hang alapeleme a fúrt lyuk és a bemart vájat is lehet. Az érmek valós hangzást képesek létrehozni, miközben az anyagban lezajló mozgást, a hang hullámait is érzékeltetik. A belső terek kibontása, szerkezetük vizsgálata nála is megjelenik, csak némileg később. Az a tény, hogy Lugossy rövid idő után áttért az organikus anyagok használatára, továbbá, hogy Budahelyi zenei hangzásra törekedett érmeinek készítésekor, jelzi a konstruktív, új-geometrikus törekvések korlátait. Bár felhasználták a módszer minden tanulságát, nem tudnak az érzelemmentes kifejezéssel, a mondanivaló háttérbe szorulásával azonosulni. Idővel más művészek is igyekeztek - a formára vonatkozó alapelvek megtartásával - a témakört, a mondanivalót társadalmi érvényű gondolatok megfogalmazásával kiszélesíteni (Csepregi: Társadalom I—IL, 1987). Mindazonáltal ezek az alapelvek az enyészetben némi nyomot hagytak, például Ézsiás még napjainkban is vissza-visszatér hozzájuk (MADI-érem IL., 2001). Csiky maga is érezhette a továbblépés szükségességét, amelyet korai halála sajnos megakadályozott, hiszen utolsó munkáinak egyikében (Otto Frei, 1988) a polírozott bronz csillogó felülete és a fém kemény formáinak ellentmondása már nincs összhangban a konstruktivista szemlélettel.