Imre Györgyi szerk.: A modell, Női akt a 19. századi magyar művészetben (A Magyar Nemzeti Galéria kiadványai 2004/2)

Tanulmányok / Studies - Werner Hofmann: Venus ég és föld között / Venus between Heaven and Earth

(13-14. kép) Összetartoznak, mint kép és ellentétpárja, és mindkettő többféle olvasatot kínál. Cézanne prob­lémájáról vallanak: művészet és Erós antagonisztikus hatalmi igényéről. Meyer Schapiro dialektikus párosítást javasolt: arra a választásra gondolt, amelyről a kereszt­úthoz érkezett Héraklésnek kellett döntenie. ,s Cézanne vallásossága számára azonban eligazítást adhatott Máté evangéliuma (7,13), amely szerint két kapu és két út vár az emberre. A széles út a kárhozatba visz, a keskeny az életre („és kevesen vannak, akik azt megtalálják"). Amikor elhatározza magát a döntésre, Cézanne kímélet­len önelemzésnek veti alá magát. Egyik képén a festészet erényét választja, amelyet Delacroix testesít meg, akit altissime peintre-Yent csodál, a másikon maga is részt­vevője - oldalt, a festőállványa előtt állva, de nem el­különülve - a férfiak közösségének, amely megfontolás nélkül kiszolgáltatja magát a nő „ördögi csábítóerejének" (Proudhon). A képpárban a spiritualitásba való alkotói felemelke­désről, illetve a szenvedélyek állatias kielégítéséről van szó. Cézanne a Delacroix alakjában ábrázolt eszményhez vonzódik, de nem tudja megtagadni a „babiloni nagy parázna" bálványát, ezért polemikus antiapoteózist fest, rontás ellen védő képet, amely brutálisan ábrázolja a hús kísértéseit, hogy úrrá lehessen fölöttük. Ezek a kísértések később is meglátogatják Cézanne-t, ezért egész életén át a fürdőzők művészi teremtményeiben objektiválja őket. Tudjuk, hogy ezek a képek nem eleven mezítelenség szemlélése alapján születtek, mert Cézanne nem dolgozott női modellek után. Ezt katolikus vallásosságával indokol­ta, de jezsuita üldöztetésekkel és a provence-i környezet vidékies korlátozottságával is.' 9 A Delacroix-apoteózis vázlata olyan benyomást keltett Schapiróban, mint egy barokk kori szent mennybemene­tele. A felhőkben nyugvó figura azonban egy sírbatétel vagy egy pietà Krisztusára is emlékeztet. Az Örök asszo­nyi elől viszont elzárva minden, ami égi. Ez a profán bálvány egyedül és kizárólag saját birtokba vehető hús­vér valóságában van otthon. Delacroix előtt hódolva Cézanne ecsetje könnyedén és lendületesen jár, Az Örök asszonyi képén indulatos, erőteljes vonásokkal és csapá­sokkal dolgozik, amelyek megfékező és ugyanakkor erőszaktevő megszállottságról árulkodnak. Az eredmény egyfajta cinikus antiapoteózis, gúny-oltár. A telt idomú női aktban - akinek szemei a Malibuban végrehajtott restaurálás óta vérvörösen világítanak - Cézanne meg­fosztja trónjától a klasszikus szépségeszményt, amelyet Venus testesít meg, és halálistennőt ábrázol, aki a római­ak Venus Libitiná\árz emlékeztet. A bálvány hímnemű bűntársainak mozdulataival egyúttal leleplezi azonban a szokványos imádó gesztusok üres pátoszát. Ez a féktelen vásári mutatvány már Ensor hisztérikus tömegjeleneteinek előhírnöke. A Faust két utolsó sorát, amelyben Goethe az Örök asszonyit magasztalja, megelőzi Doctor Marianus imája, aki a „Szűz, Anya, Királynő, Istennő" kegyelméért könyö­rög. Akárcsak Runge Venus/Aurora/Mária figurájában, itt is a maga sokféle alakjában szólíttatik meg és magasztal­tatik fel a nőiség. Cézanne antiapoteózisa a dezilluzio­nálás halálos döfésével sújtja ezeket a felmagasztalásokat. Ezzel olyan tisztaságot ír elő a maga művészete számára, amely az ösztönös vágyak gyökeres elutasításán alapszik. Ez veszteséggel is járt Cézanne művészetére és számos apostolának munkásságára nézve, de nyereséget is hozott. A mezítelen modelleket látni sem akaró festő úgyszólván szerzetesi önmegtartóztatása volt a kezdeti lépés afelé, hogy a művészet megszabaduljon a testi szépségnek és a szépség antik normáinak kényszerétől. Cézanne tiltakozá­sa a babiloni nagy parázna ellen összhangban állt ugyan a korabeli álszemérmes erkölcscsőszök morális elutasításá­val, egyszersmind azonban szakítást jelentett az esztétikai kánonnal, és ebből következően új, vitális kifejezési sok­rétűséget követelt, amely meglátja a csúf, közönséges test­ben is „a természetet a maga teljes mezítelenségében", amit Pinard annak idején botrányosnak tartott. Toulouse-Lautrec, akit nem érintett meg a szenvedé­lyektől való félelem, elkészített egy Modern Paris ítélete tárgyú rajzot, egyfajta széljegyzetet, amely példaszerűen rögzíti ezt a paradigmaváltást. Egy blazírt keménykala­pos férfi három Venus-papnőt mustrál - az új szépség­eszmény három változatát. Az efféle szentségtörő szél­jegyzetekkel kezdődik el az az eldurvítás és eltorzítás, ami a 20. században sokkoló fegyverként szolgál majd az expresszionisták, a fauve-ok és a korai Picasso számára. Még Az avignoni kisasszonyok és annak előtanulmányai is erről a provokációs stratégiáról tanúskodnak. A 20. század azonban nem állt meg a csúnyaság kultu­szánál. Éppen a polgári művészetfogalomnak és konzerva­tív normáinak hadat üzenő szürrealisták csoportja volt az, amely olyan messzire ment a kihívásban, hogy nem riadt vissza a 19. századi Salonok művészetétől kölcsönzött ele­mektől sem. Ezt bizonyítják Hans Bellmer elegáns kopu­1 5. Max Ernst: Franciaország kertje (The Garden of France), 1862. Musée National d'Art Moderne, Centre George Pompidou, Paris

Next

/
Oldalképek
Tartalom