Imre Györgyi szerk.: A modell, Női akt a 19. századi magyar művészetben (A Magyar Nemzeti Galéria kiadványai 2004/2)

Tanulmányok / Studies - Werner Hofmann: Venus ég és föld között / Venus between Heaven and Earth

5. Firenzei mester: Venus diadala (The Florentine Triumph of Venus), 1 4. század vége (late 14th century) Musée du Louvre, Paris A mezítelen nőalakot két szárnyas kísérő fogja közre, akikben nyílvesszővel és íjjal felfegyverkezett Amor-figurákat sejthetünk, amennyiben ismerjük a nevezett lények ikonográfiáját. Amennyiben nem, a hat imádó felirataira kell a továbbiakban támaszkodnunk. A szóban forgó személyek Akhilleus, Trisztán, Lancelot, Sámson, Paris és Tróilos. E nevezetes szeretők sorsát a műveltek jól ismerték a Trója-regény (l 165), Dante Isteni színjátéka, és Petrarca Trionfi]i\ révén.

15 Ez valószínűsíti a feltételezést, hogy az álló nőalak esetében az antik szerelemistennőről van szó. A cím is megerősíti ezt a következtetést. Az ábrázolás azonban kettős alapon nyugszik, vagyis többértelmű. Egyrészt a vulva kisugárzása nyilvánvalóan szemérmetlen, amire tudomásom szerint nem található egyetlen analógia sem. Másrészt az oráns mozdulat elkülöníti a mezítelen figurát a hagyományos Venus-típusoktól, amelyek valamennyien eltakarják nemi szervüket beleértve Botticelli Venusát is. Végül itt van a feszültség centruma: a sugárzó, védelmező ovális alakzat, amelyet a keresztény művészetből mandorlaként ismerünk. A rombuszforma a női nemi szervnek régóta közismert szimbóluma. Előzményei a kereszténységet megelőző időkből származó rombusz alakú vulva-jelzések és az őskori edényeken előforduló rombuszok. A mandorla mint „az élet kapuja" a keresztény szimbólumértelmezésben pontira ÖŐ EcuprsijT'Ûlcitïtf flofratiff ntt otm Ibaffurt- ít 6. Virdung Practica Lipcse számára az 1493-as évre (Practica für Leipzig auf das Jahr 1493), Germanisches Nationalmuseum, Nürnberg Krisztus megtestesülésére és Mária szüzességére utal. Az ovális ereklyetartó spirituális aurájának jóvoltából Venus mezítelensége anyagtalanná válik és ikonizálódik, felkínált nemisége elzárkózik imádóinak érintése elől. Ami a vulva-sugarakat illeti, ezek anyagtalan megfelelői annak a hatágú csillagnak, amely a képi ábrázolásokon gyakran takarja Venus, a bolygóistennő nemi szervét.

14 (6. kép) Az önellentmondó szimbólum példája: elrejti azt, amit hangsúlyoz. A Venus diadala-kompozíció égi-földi kettőssége mellett szól, hogy festője egyszerre hangsúlyozza a Venus Vulgaris erotikáját, és szublimálja az erotikát a Venus Coelestis ábrázolásában. Az ikonszerűség felé való eltávolodás mindenekelőtt a mandorla aurájára vezethető vissza, de az imádkozás ártatlan gesztusára is, amely Venust oránsnővé alakítja. Mindez keveréklénnyé teszi a figurát, amely Venusból és Máriából tevődik össze. Másként fogalmazva: a világias Venus-kultusz szakralizálódott, a Mária-kultusz pedig szexualizálódott, s nem is kegyeletsértő mellékzöngék híján. (Ismerünk szexualizált Madonnákat, de az ő feltárulkozásuk a csábító kebelre korlátozódik, melyet a tisztítótűzben sínylődőknek kínál fel: nyílegyenes vonalak vezetnek az elfogadóktól az adakozó kebelig.)" A hat térdelőt varázsos igézet burkolja be, ami láthatatlan védőharangként különíti el őket a tapasztalati világtól. A figurákat körülfogó szőnyegszerű növényzet megfosztja alakjukat a földhözkötöttségtől, úgyhogy térdelve lebegni látszanak. Ez az igézet hordozza a kép többértelműségét, a keresztény és a pogány vágyképzetek lebegő összefonódását. Az újkorral véget ér az efféle jelentésvándorlás. Ezt maradéktalan pontossággal szemlélteti a Venus és az orgonáló férfi című kép, amelyet Tiziano festett V. Károly számára, aki aztán Granvella bíborost ajándékozta meg vele. (7. kép) Egy sor később festett változat bizonyítja, mennyire kedvelt volt ez a téma a festészet és Erós barátainak körében. A vertikális projekció"

1 helyett, aminek következtében a Venus diadala ideális síkon bontakozik ki, a jelenet most térbeli mélységgel rendelkező képszínpadon játszódik, amelyben a centrális perspektíva minden 7. Tiziano: Venus és az orgonáló férfi (Venus with the Organ Player), 1545-1548. Museo del Prado, Madrid viszonyt eldologiasít és áttekinthetővé tesz. Egy időtlen példázatból intim pillanat lett. A hat térdelő férfi tekintete félreérthetetlenül (mégis jámboran) az istennő nemi szervére irányul ugyan, de azt a benyomást keltve, mintha „belső szemüket" használnák. Mindez olyan elvarázsolt