Imre Györgyi szerk.: A modell, Női akt a 19. századi magyar művészetben (A Magyar Nemzeti Galéria kiadványai 2004/2)

Katalógus / Catalogue - VI. Akt a műteremben / The Female Nude in the Atelier - Boros Judit: Az aktfestés gyakorlata a Julian Akadémián / Nude Painting at the Académie Julian

BOROS JUDIT Az aktfestés gyakorlata a Julian Akadémián A 19. század közepétől a második világháborúig lényegében azonos rendszerben működő Julian Akadémia

1 (Académie Julian) Párizs legfrekventáltabb művészeti szabadiskolája volt.

2 Alapítója, Rodolphe Julian kezdetben hasonló célokat tűzött iskolája elé, mint a budapesti Mintarajztanoda: egyrészt rajztanárokat akart képezni, másrészt előkészítette a legtehetségesebb növendékeket az École des Beaux-Arts szigorú és merev felvételijére. A századfordulóra azonban a Julian Akadémia sok tekintetben az École versenytársa lett, a progresszív szemléletű fiatal festők, a közepes képességű növendékek és a nők számára. A részletesebb kifejtés igénye nélkül érdemes röviden kitérni e három kategóriára. A hivatalos művészképzés konzervatív szemléletével elégedetlen fiatalok - például amilyenek a Nabis-k voltak - a Juliánt alkalmas helynek találták, mert ott egyfelől azonos (vagy jobb) lehetőségeik nyíltak a festészet technikai oldalainak (anatómia, aktrajzolási gyakorlatok, kompozíciós témák kidolgozása, valamint szűk értelemben vett festőtechnikai kérdések) elsajátítására, mint az École des Beaux-Arts-on, másfelől egyéni látásmódjukat nem korlátozták. A korrektúrát ellátó tanárok jórészt azonosak voltak az École tanáraival, itt azonban ők is liberálisabb magatartást tanúsítottak, és csak azoknak korrigáltak, akik igényt tartottak rá. (Előfordult például, hogy egyikmásik növendék megfordította az éppen munkában levő kartont vagy vásznat a tanár közeledtekor.) A közepes képességű növendékek viszont elsajátíthatták mindazt, amivel akár a műkereskedelemben, akár rajztanárként érvényesülni tudtak, vagy megfelelő anyagi háttérrel rendelkezve, tíz-tizenöt évig is elrajzolgathattak a Julian műtermeiben, fenntartva a ragyogó jövő illúzióját. A nők számára 1897-ig elérhetetlen volt az École des Beaux-Arts, és bár számos magániskolában képezhették magukat,' a Julian presztízse olyan nagy volt a 19. század utolsó harmadában, hogy túlnyomó többségben ezt választották. A Julian-növendékeknek mintegy felét tetc ték ki a külföldi hallgatók. Bár ismereteim szen rint semmilyen explicite akadálya nem volt annak, hogy egy külföldi fiatal az École-ban ta£ nuljon, sokan választották a magániskolákat/ ~ talán mert az École-beli képzés csúcsát, igazi £ értelmét jelentő római ösztöndíjért, a Prix de « Rome-én kizárólag francia állampolgárságú ~ növendékek versenyezhettek. < Kezdetben Rodolphe Julian egyetlen műteremben indította iskoláját, de hamar kiderült, 2g hogy ez nem elég. Egyrészt külön műtermet kellett nyitni a női hallgatóknak, akik, részben emiatt is, a férfiak tandíjának kétszeresét fizették azonos képzésért (egy kis kivétellel, amelyről alább lesz szó), másrészt a férfiműtermek számát is állandóan emelni kellett. Mivel Julian nem vásárolta, hanem bérelte a műtermeket, ez elég könnyen ment.

1 Ennek ellenére, az 1880-1890-es évek fordulóján, amikor talán a legtöbb magyar növendék is tanult a Julianben, a Faubourg St. Denis-n fenntartott, legnagyobb méretű Bougereau-műterembe beiratkozottak száma elérte a négyszáz főt," vagyis igen nagy volt a zsúfoltság. Az oktatás alapját a Julian Akadémián is az aktstúdium jelentette. Előfordult, hogy egy-egy kezdő növendéket gipszminták rajzolására fogtak - a beiratkozáshoz ugyanis semmilyen előképzettség nem kellett

7 - de általában egyenesen az élő modell utáni rajzolással kezdtek a növendékek. Ezt követte a tanulmányfestés, azzal a szigorú megszorítással, hogy a tanulmányt határozottan elválasztották a „kép"-től. Minden műteremben két modell állt: délelőtt akt, délután felöltözött, este megint akt, a gyors mozdulatskiccek elsajátítása céljából. Egyazon modell egy hétig állt a növendékek rendelkezésére, hét közben mindenkit megilletett a hétfőn megszerzett hely - bár a régi és a díjazott növendékek előnyt élveztek a helyválasztásban. A modellt - jóllehet erre nem találtam egyértelmű utalást - minden bizonnyal a „massier" állította be, hiszen a tanárok heti egyszer vagy kétszer jártak a műtermekbe korrektúrázni. Nem világos, mit jelent pontosan az az általánosnak látszó gyakorlat, hogy a növendékek, szinte kivétel nélkül, két tanárnál tanultak: azt, hogy egy-egy iskolaműteremben két tanár is végzett korrektúrát, vagy azt, hogy a műtermek, akárcsak az École-ban egyes tanárok személyéhez kötődtek, és a növendékek mindkét (néha három) tanárhoz jártak. Akármelyik változat működött is, annyira magától értetődő lehetett, hogy a visszaemlékezők nem térnek ki erre egyértelműen. Az aktot ugyanúgy „kirészletezve" kellett festeni, mint az École-ban. Szénnel rajzoltak Ingres-papírra, vagy olajstúdiumot festettek. A leggyakoribb eljárás abból állt, hogy a négy részre osztott alak biztos egyensúlyát egy ólmos madzaggal állították be, arányait pedig a kinyújtott kézben tartott ceruzával mérték ki. „Eine so simple, überall geübte Sache, und die Julianer behaupten, das lerne man einzig und allein bei Julian."" (Egy egészen egyszerű, általánosan használatos dolog, amely a julianisták megállapítása szerint ott és csak ott tanulható meg.) Mivel a termek általában túlzsúfoltak voltak, nem lehetett életnagyságú alakokat raj-