Imre Györgyi szerk.: A modell, Női akt a 19. századi magyar művészetben (A Magyar Nemzeti Galéria kiadványai 2004/2)
Tanulmányok / Studies - Linda Nochlin: Erotika és nőábrázolás a 19. században / Eroticism and Female Imagery in 19th-century Art
Schapiro professzor a mell-alma-metaforát egyszerre helyezi a nyugati kultúrtörténet, valamint Cézanne pszichológiai fejlődésének kontextusába. Nem vitás, hogy a gyümölcs és a csábító női meztelenség között létezik egy igen régi kapcsolat, amelyet a magas kultúra is kitüntetett, és ezáltal szentesített: az alma és a női mell kapcsolata Theokritos pásztorköltészetétől kezdve Zola Párizs gyomra című regényének gyümölcsöt dicsőítő erotizált hálaénekéig nyomon követhető. Schapiro professzor meggyőző érveléssel értelmezi Cézanne A szerelmes pásztorját ennek a nagy múltú párhuzamnak a fényében. (5. kép) Tehát az Almát vegyenek és a vele rokon ábrázolások képiségének nevetséges trivialitása ellenére ezeken is átszüremlik egyazon régi, egyetemes, nagyszabású metaforának a képe. Mindenesetre az ínycsiklandó gyümölcs és a nedvdús, csábító női testrész közti, kizárólag a férfi szá7. Alice Neel: Joe Gould, 1933. A művész tulajdona ~ «. . - ~. . ^ (Owned by the artist) 8. Sylvia Sleigh: v ' ' A támaszkodó Philip Golub (Philip Golub Reclining), 1972. Lerner-Misrachi Gallery, New York mára érzéki asszociáció mintegy kínálja magát a művészet révén való felemelkedésre: a hagyomány és az előkép által szentesítve archetípussá magasztosulhat, ám ugyanúgy a nevetségesség szintjére is süllyedhet. Ezzel szemben a gyümölcs és a férfiszexualitás közti asszociáció szentesítése, mint ahogy az az Almát vegyenek modern megfelelőjén, a Banánt vegyenek" című képen látható, nem létezik. (6. kép) Míg titokban minden kétséget kizáróan létezik a férfi nemi szervet gyümölcshöz - legfőképpen banánhoz - hasonlító gazdag női hagyomány, ez a hasonlat pironkodó nevetgélés formájában leragad a privát társalgás szintjén, ezáltal egyáltalán nem jelenik meg a művészetben. A gyümölcs-hímvessző-metaforának még napjainkban sincs semmiféle, hogy úgy mondjam, emelkedő mozgása. Míg Sylvia Plath meglehetős csalódottan pulykaaprólékhoz hasonlítja a férfi nemi szervet, Dr. William Rubin az impotens férfi hímtagját rosszallóan „petyhüdt nudli"-ként aposztrofálja, Philip Roth pedig csak hogy visszatérjünk a banán-metaforához - Portnoy panasza című regényének hősnőjét „a Majom" gúnynévvel illeti; a férfi nemi szerv gyümölccsel való párhuzama kivétel nélkül - a miózis, azaz a kicsinyítés retorikai alakzatában - a megvetés, lekicsinylés vagy nevetség tárgyaként jelenik meg: lealacsonyít és becsmérel ahelyett, hogy felemelné és egyetemessé tenné metaforájának alanyát. Az olyan példa, amely a férfitestet a nő erotikus igényeinek, követeléseinek és ábrándjainak tárgyaként kezelné - mind a 19. században, mind pedig ma is - fellelhetetlen, hiszen nemhogy nem létezik annak elfogadott ábrázolása, de még csak a gondolata sem. Ennek az oka nem a művészeti témák hímsovinizmusában keresendő, hanem a társadalom egészére jellemző férfi-nő kapcsolatban. A férfi az erőt, a birtoklást, a dominanciát testesíti meg, míg a nőhöz az alávetettség, a passzivitás, a megszerezhetőség képzete társul. Ezt a testi szerelem irodalmi megnyilvánulásai is visszaigazolják, éppen úgy, ahogy a képzőművészetek erotikus ábrázolásmódja is. Amint arra John Berger igen éles elméjűen rávilágított, a hagyományos női akt aligha nevezheti sajátjának a szexualitását. Berger szavaival: „Egy jellegzetes európai akt előtt állok. A nőt túlzón kéjvágyó hangsúllyal ábrázolja a festő. A szexualitás a nő mozdulataiban, arckifejezésében csak látszólag van jelen; ha összehasonlítanánk más művészeti hagyományok hasonló alakjaival, egészen biztosan nem ezt látnánk. Vajon miért? Mert Európa számára a tulajdon az elsődleges. A festmény szexualitása nem abban jelenik meg, amit ábrázol, hanem a birtokos-néző abbéli jogában {ebben az esetben tehát az én jogomban), hogy nézheti ezt a nőt meztelenül. A nő meztelensége nem a saját, hanem annak az embernek a szexualitásának szolgálatában áll, akinek lehetősége van nézni a képet. Az európai aktok többsége és a prostituáltak sajátos passzivitása közt szoros párhuzam mutatkozik." 6 Talán még azt is kijelenthetjük, hogy az európai művészet aktábrázolásához hozzátartozó passzivitás nemcsak a birtokos-nézőnek, de magának a festőnek a magatartását is szolgálja: a 19. században újból életre keltett Pygmalion-mítoszban csodálatos módon testet ölt a művész mint szexuálisan domináns alkotó jelensége: a férfi - azaz a művész -, aki az élettelen anyagból megmintázza magának az ideális erotikus tárgyat, a saját vágyai szerint testre szabott nőt. Szerencsére vannak azonban változásra mutató jelek, amelyek fölébe kerekednek az olyan tiszavirág életű megnyilvánulásoknak, mint például az a kihajtható férfiakt poszter, ami olyan nagyon népszerű volt néhány hónappal ezelőtt egy magazin oldalain. Evekkel ezelőtt Alice Neel Joe Gouldról készített látványos aktportréjával tett