Hajdu István: Gedő Ilka (1921–1985) festőművész kiállítása (A Magyar Nemzeti Galéria kiadványai 2004/3)

annál is inkább, mert a művészet Gedő Ilka számára a folyamatos önreflexió vizuális lenyomatainak egésze. Ha egy pillanatra mégis elsősorban halmazokként nézzük a több rétegű, s mint mondtuk, az időt magukba záró festményeket, akkor arra jutunk, hogy Gedő Ilka képei festményekből összeállva adják ki a festményt, a festészet-képet, a festészet-festményt. Mindez két - vagy több - szempontból érdekes. Egyrészt, mert Gedő Ilka halmazai „önfelfalóakká" kénytelenek válni (Russel nyomán Hofstadter értelmezése szerint)

4

, ugyanis festményhalmazként is festmények, vagy festményként is halmazok, másrészt, mert nem is egészen igaz az egész, hiszen az egymásra helyezett képek (elemek) gyakorta többszörösen is fedik egymást, s nem tudhatjuk bizonyosan ámbár a művész eljárásának ismeretében sejthetjük-remélhetjük -, hogy a fedettek is megfestettek-e, ám az igazat, a fizikai realitás bizonyosságát csak óhajthatjuk, ha fontosnak tételezzük. Mindenesetre az elfeParediásrózsakert, 1970-71 (kat.43.) dettség, a takarás, tehát a halmaz „ábrázolásának" technikájában rejlő paradoxon nagyon is érdekes. Egyrészt szó szerint vizualizálja az „önfelfalást", másrészt, ahogy mondani szokás, „képbe hozza" Epimenidészt, mégha ez ebben az esetben némiképpen blaszfémikus felhangot is kaphat. A krétai filozófus legendás állítása - miszerint „minden krétai hazudik!" - Gedő Ilka kezén dimenziót vált: a művész azt a konvencionális kijelentést, miszerint minden festmény kép, önkéntelenül is homályba taszítja. (Egy pillanatra az iménti tautologikus mondatnál egyéb okból is érdemes megállni, s kibővíteni Ország Lili portréja, 1975 (kat 8 l.j