Hajdu István: Gedő Ilka (1921–1985) festőművész kiállítása (A Magyar Nemzeti Galéria kiadványai 2004/3)

Hajdú István GEDŐ ILKA TEREI Gedő Ilka a 20. századi magyar művészet egyik igen jelentős, ám alig ismert művésze. Fiatal kora óta szoros kapcsolata volt kortárs képzőművészekkel, művészettörténészekkel, írókkal és filozófusokkal, egyetemes értékű életműve mégis társtalan. Grafikái és festményei ugyanis nem variációi a kortársi művészeti gesztusoknak - ha így lenne, az analógia lehetősége mindenképpen segítené műveinek megértését, befogadását és elemzését -, hanem alteráció, eltérés, kívülállás, mondhatnánk azt is, éles irritáció: a magyar művészetben mindenképpen összetéveszthetetlenül és karcosan karakteres az 1946 és 1949 között készített fájdalmas, vallomásos, Terhes önarckép /., 1947 (kat. 47.) önanalízist rögzítő önarckép-sorozata. E művek az intellektuális és érzelmi töltés feszültségének megragadásával példa és társ nélkül állnak a hazai művészetben. 1949-ben, saját autonómiája foglyaként, mélységes válságba került, s jó időre felhagyott az alkotással. 1964 őszén - egy váratlannak tetsző, ám a legkevésbé sem gyors döntéssel - Gedő Ilka visszatért önmagához. Nagyjából tizenöt év után újra rajzolni kezdett - karikatúra- vagy jegyzetszerű portrékat, figurákat környezetének szereplőiről -, s néhány hónap múlva, 1965 önarckép, 1948 (kat. 80) tavaszán belefogott a festésbe, hogy aztán majd húsz éven át szinte mást ne is tegyen. Festményei, melyek a negyvenes évekbeli olaj-pasztellek - önarcképek és szentendrei látképek - Bonnard-os színhangzásait folytatják egy opálosabb formában, nem köthetők periódusokhoz; az idővel egészen sajátos a viszo-