Bardoly István szerk.: Mednyánszky László feljegyzései 1877–1918 (A Magyar Nemzeti Galéria kiadványai 2003/5)

Mednyánszky László feljegyzései, 1877-1918

1900. február 18. vasárnap, Óbuda Délután átjöttem Pestről s egyenest villanyoson Óbudára. Kimentem az esztergomi úton addig a csárdáig, ahol két éve tavasszal (márciusban) három legénnyel mulattam. Most is oly ködös az idő, mint akkor, csak hidegebb, még másfél hónappal korábban van. Nagyon megnagyobbították a termet, igen barátságos volt annak belseje, fabódé nagy üvegfallal, ezáltal különös világítást kap, mindenfelé látni a tájat. Ott ültem vagy egy órát, érdekes alak (paraszt) volt ott a sok unalmas félvárosi népség közt. Két erőművész is bemutatta ügyességét, egy különös zene is volt a teremben. Innen felmentem a hegyre, a temetőtől jobbra egy gyalogúton. Soká tartott, míg a kerteken keresztül utat találtam egész a meredek és meglehetős kopár hegy tövéig. A gyalogút egy mély szakadék mellett vezet fel, rövid gyepen és itt-ott bozót között. Ott már egy kis havat találtam, később valamivel feljebb füvek és bokrok zúzmarával voltak borítva, mint a legfinomabb csipke, úgy néztek ki, se le, se fel nem lehetett látni 100 lépéssel tovább, mióta az alacsonyan járó felhőrétegbe jutottam. Fölértem a gerincre, de a köd nem akart szétfoszlani, és így, mivel már nagyon besötétedett, ismét lejöttem. Még egyszer benéztem most a már megvilágított csárdába, ahonnan szép ének hallatszott. Egy fél órát töltöttem, több érdekes fejet láttam, több szimpatikus hangot hallottam. Pompás délután volt. [...] 1900. február, Budapest Mihelyt úgy vesszük az embert, ahogyan az örökkévalóságtól jön, és mindent elhagyunk, ami benne időleges, úgy minden egyénben van valami nagy, egy külön világ. Ezért van olyan nagy hatással reánk, mielőtt megismertük volna az időlegest és miután az időlegesről kiderítettük, hogy mennyire fölösleges. Voltaképp minden ember érdekes, nemes és nagy, mihelyt eltekintünk attól, ami benne mellékes, időleges. Minden emberben általános érdekű típus ölt alakot. Minél inkább ismerjük meg az embereket a szó világi értelmében, annál kevésbé ismerjük őket, mivel a haszontalan véletlenek ama tömkelegét kezdjük fontosnak tartani, melyek a szellemnek az anyagba való hatolása közben támadnak. Pedig ezek a véletlenek ugyanolyan sokfélék és lényegtelenek, mint azok a formák, amelyek a hóeke két oldalán a fölkavart hóban visszamaradnak. A régi mesterek, akik sokat megtartottak a primitív gyermekdedségből, csak a lényeget látták az emberekben, és azért ábrázolták őket olyan helyesen. [1900.] szeptember 16., hétfő Délelőtt jártam fel s alá a kertben. Légvárakat építettem, speciális és hazafias légvárakat, de ez annyiban nem ártott, mert némely kérdés felett mégis kissé tisztába jöttem. [1900.] szeptember 19. vasúton, Pöstyén. Gyönyörű nap, de szomorú érzések zavartak. Szeretnék még maradni. Az édes Nyulit nagyon megsirattam. Úgy látszott mintha ismét kellene búcsúzni tőle. 11-kor mentünk búcsúzni Maritól és Glücknétől. Kocsin Trencsén felé ÍVi-kor indultam Beckóról. Gondolkodtam a kérdések legaktuálisabbján. A nacionális kérdésen. Tény az, hogy a mostani vagyonviszonyok tarthatatlanok.