Bardoly István szerk.: Mednyánszky László feljegyzései 1877–1918 (A Magyar Nemzeti Galéria kiadványai 2003/5)

Mellékletek - I. Mednyánszky párizsi kiállításának katalógusa Adrien Remacle bevezetőjével (1897)

mi rémtettek emlékét rejtegető komor hegyek ugyanabból a családból származnak. Rájövünk - rajtakapva a festőt - hogy élvezettel állítja elénk ezeket a kivörösödött szemű és orrú, sápadt, fiatal teremtéseket, sovány, pengeéles vonásaikkal, dacos szájukkal, akik sapkájuk ellenzője alól jövőbe látó szemmel tekintenek az életre, amelyben az ember eszik és iszik, de ami számukra a külső bulvárokon ínségben töltött éjszakák szenvedésteli óráit jelenti, miközben rongyos ruhájuk szürkeségével beleolvadnak környezetük komor sötétségébe. A mozdulatok, az arányok, a tartás tökéletesen pontos, nemcsak a nyugalmi állapot megjelenítésekor (ez az a pillanat, amikor a kis ragadozó ráveti magát zsákmányára), hanem a dráma kellős közepén is. Nézzék meg a Megfojtott férfit vagy a Lefogott küzdő durva jelenetét, ahogy az egyiken a rablógyilkost fojtogatják, a másikon pedig a hideg energiától elvadult tekintetű sovány csavargót lendületében tarja vissza és nyomja le a két „camaros". Ezek valódi kis mesterművek. Ugyanezzel a szemléletmóddal készült a kis naiv, sápkóros tizenötéves prostituált és kísérője, a rosszarcú munkás összeszorított szájával (A strici), és a két Abszintivó. A festő művészetében ezeken a képeken válik egyre hangsúlyosabbá, ha nem is a szánalom, de valami együttérzésféle e szegény ördögökkel. E félbemaradt emberek életének születésük pillanatától része a nyomor, a romlottság, és a bűn, ami oly ártatlan kísérője nélkülözésüknek, hogy az ember meghatódik a rossznak ettől a meztelenségétől és egyszerűségétől. Talán a két abszintivó a legjellegzetesebb, a „legtipikusabb" példa a hús kékesrózsaszínének világosságával, az eltúlzott véreres szemhéjredőkkel, az ellenző alatt mélyen ülő, nyugtalan szemek résnyire szűkült, keskeny vonalaival. Nem akarjuk Rembrandt nevét kiejteni e tanulmányfejek kapcsán, mert mindenfajta összevetése e két művésznek nevetséges és sértő, no meg azért sem, mert Rembrandt derűs nyugalma és nagysága legyen csak az övé, de mégis van valami az ő erejéből Mednyánszky fej tanulmányaiban. E sorokkal nem volt más szándékunk, mint kijelölni egy irányt a kiállított képek tanulmányozásához, megfogalmazva azt, mit tartunk a művész leghangsúlyosabb vonásainak. Végezetül pedig csak felsorolásszerűen ismertetünk még, a Szajna és Marne-i sorozat, valamint a Kárpátok vidékét ábrázoló tájképek után néhány magyar tájképtémát: végtelenül lágy és szomorú téli alkonyatok az erdőben; aranyló hómezők a lemenő sápadt nap fényében; reggelek finom szürkesége; nyarak édes nyugalma; fürdőzőknek oltalmat adó könnyűlombú fák, ahogy kirajzolódnak egy folyó tompa rézszínű foltja mentén; alig művelt, bozótos szántás egy sötét domboldalon; szénakazlak és szekér a magyar Alföld ködében; egy eldugott, magányos ház a nap szomorú fényében; hegyoldalban meghúzódó méla falvak; imádság egy útszéli kereszt lábánál az erdőszélen; magány-színű tanya holdfényben; egy hosszú, elveszett álomba tűnő fasor... íme, ez a képekről hiányzó, hajdanvolt ifjú pásztor bánatos, tétova - de a mélyben még kegyetlen - éneke, akiről szóltunk. Az igaz legenda hunjai sincsenek messze: most ereszkednek le a vörös tó felé, megkerülve a hegy megkeményedett lávafolyamait. Adrien Remacle. Mednyánszky báró képei 1. Haldokló festő 2. A sugárút 3. Tűzvész felé