Bardoly István szerk.: Mednyánszky László feljegyzései 1877–1918 (A Magyar Nemzeti Galéria kiadványai 2003/5)

Mellékletek - I. Mednyánszky párizsi kiállításának katalógusa Adrien Remacle bevezetőjével (1897)

MELLÉKLETEK /. Mednyánszky párizsi kiállításának katalógusa Adrién Remade bevezetőjével, 1897 Galerie Georges Petit 12, rue Godot-deMauroi, 12 Exposition de tableux du Baron L. de Mednyánszky et du Comte J. de Somssich Paris 20 Avril-2 Mai 1897 Ritkán fordul elő manapság, hogy az ember egy festő kissé magányos lelkével találkozhat a műveiben. Egy festővel, aki közvetlenül képes megélni a természetet, aki úgy fest, hogy közben nem valami mással van elfoglalva, nem egy teória megvalósítására, vagy egy divatirányzat követésére törekszik. Azt ugyanis mindnyájan tudjuk, kiváltképp az évnek ezen időszakában, hogy a művészetre is hatnak divatok. Amikor Mednyánszky László úr képeire felfigyeltünk, még nem tudtuk, hogy a hódító magyar faj egyik legősibb családjának nevét viseli, mégis megéreztük - főként a Kárpátok vízmosásainak, völgyszakadékainak különös sorozatában - az elhagyatott ódon kastélyok sötét árnyékát, melyeket a művész odahagyott, hogy itt, párizsi számkivetettségében merüljön el atavisztikus álmaiban. Legfőképp Mednyánszky úr hatalmas sziklanyúlványai, lávafolyamai, vörös folycá jelenítik meg azt, amit a szemünk a képről hiányzó modern és antik, hősi és szenvedélyes drámák helyszíneként érzékel, ahol a modern és a szenvedélyes a hősi antikból ered, s ahol az egészet valami lappangó kegyetlenség, egy keleti faj kegyetlenségének fénye világítja meg. Utolsó álmai ezek egy olyan hunnak, Attila fegyvertársának, aki a hegyek között magában talán mosolyogva hallgatja egy szép, fiatal hegyi pásztor szerelmes énekét, de még véres keze a széles szablya markolatán van, s ott rándul meg a vágytól. Ha sikerül a földi dolgokat, a vonalakat, a színeket, a fényt úgy megjeleníteni, hogy más érző életek tükröződjenek vissza bennük, nos akkor ez a visszatükröződés a dolgokon a művészet misztikája, sőt talán maga a művészet, amire csak nagyon kevesek képesek: talán ez az, ami valakit igazán művésszé tesz. Mesterségbeli tudással pedig egy harmóniával teli ösztön ruházza fel, egy olyan adottság, ami szükségszerűen társul álmai egységéhez. Mednyánszky úr minden képén bensőséges viszony köti össze az eget, a földet, a vizeket a sejtetett vagy ténylegesen megjelenő emberi figurákkal, mert az a lélek, amelyik a kezet és a szemet vezette, egy és harmonikus. Fölösleges megállapítanunk, hogy ezt az adottságot nem lehet megszerezni. A Kárpátok sorozatán, egy fenségesen érintetlen természet vízióján kívül, ahol a maga elszigeteltségében ott bolyong a magyarság és a magyar arisztokrácia szelleme, láthatunk sokkal naposabb, és elsőre sokkal nyugodtabb hangulatú magyar tájakat is, továbbá más, Párizs környékét ábrázoló tájképeket, hatásosan karakterizált tanulmányfejeket, melyek közül kiemelkednek azok, amelyek ijesztő, fiatal városszéli csavargókat ábrázolnak, megidézve a fiatalkor romlottságát, és a kamaszkor nyomorúságát. Ez utóbbi arcok túlzó, tragikus modernizmusa megdöbbentően hasonlít a Kárpátokat ábrázoló tájképekre és nyugtalanító, véres hangulatukra. E látszólagos paradoxon magának a különbségnek a tagadása. Egy félreeső gázlámpa kékes fényében ólálkodó La Villette-i suhancok - holnap talán már gyilkosok -, és a történel-