Bardoly István szerk.: Mednyánszky László feljegyzései 1877–1918 (A Magyar Nemzeti Galéria kiadványai 2003/5)

Előszó (Markója Csilla)

„Egy tengerész jött vízért egy kúthoz. Különös volt ezen alak az esthomályban ama gyöngyházszínek közt, ha az ember visszatekintett, látta a kilocsolt vizet a kövön fényleni. Aztán visszament a tengerész, ismét a megvilágított alak a nagy szürke területen, egy rakás vízió jött. Láttam képzeletemben érdekes alakokat és jeleneteket a szürkület félhomályában. Ez az igazi figurális kép, ami nekem való. "És aztán 1911-től már szinte csak ezek a látomások érdeklik: „Edes drága barátom, fiam, vezetőm, tiszta jó lélek, Nyuli! Megint egy hét múlt el. Sok tekintetben nehéz hét volt, az első napokban úgyszólván kétségbe voltam esve. Azután lassan-lassan javult a helyzet. Csütörtök, péntek, szombat már jobban voltam. Az első dolog, amely egy kissé felvillanyozott volt, egy kis kép, két csavargó egy lócán. " Míg 1898. február 11-én így fogalmaz; „A minden tekintetben érvényesülő önmegtartóztatás az eleven, cselekvő költészet egyik legfőbb serkentője. Ebben rejlik az önmegtartóztatás legnagyobb jótéteménye", addig 1907-ben már megható módon épp csak engedélyezi magának a művészetet: „A természet szépségeit élvezni szabad, festeni is szabad, csak mindig tudni kell, hogy földi ténykedésünk nem egyéb skálázásnál, és bizonyos erők gyakorlásánál. " Naplófeljegyzései mindinkább egy sajátos rituáléhoz, imák vagy fohászok sorozatához hasonlítanak. Lelkigyakorlatok, melyek révén a nagy deltával (À) jelölt „fizikait" átváltoztatva mindinkább a „szellemi princípium" (W) felé törekedett. Minél többet olvasunk ebből a szerelmes imádságoskönyvből, annál lebilincselőbb hangjának minden kifejezésbeli esetíenség vagy érzelgősség dacára soha meg nem bicsakló nyíltsága. 1894-ben például így ír: „Ezen természetszerűen történt kiválás tökéletesen kinyitotta szemeimet. — Az irány, mely Pesten uralkodik, minden igazságot kiszorít és lehetetlenné tesz. A hazugság általános. " Míg az 1960-as naplókiadás szerkesztője, Brestyánszky Ilona inkább a művészettörténeti érdekű feljegyzések kiragadására koncentrált, a szövegkörnyezetükkel együtt közölt érzékeny művészi megfigyelések, melyek egy végtelenül figyelmes ember átható és éles pillantásáról tanúskodnak, mintegy ritmikus részeivé válnak egy végtelen zsolozsmának, vagy egy gyermek jak tálasának, aki előre-hátra ingatva testét mondókát gajdolva igyekszik megnyugtatni magát. Feljegyzései cenzúrázatlan formájából megérthetjük az egyedülálló monumentális csavargóképek és megannyi, első pillantásra talán morbidnak tűnő témája genezisét. Érthetőbbé válik Bernáth Aurél finom különbségtétele is: „Nem érzem a képeken a festő szánalmát sem, bár egyébként tudom, hogy emberileg együttérzett a társadalom elesettjeivel. Tiltakoznék tehát az ellen, ha Mednyánszkyt a most megismert művei után általában a »szegenyek festöjenek« romantizálnák. Csupán lenyűgözöttségét érzem: kifejezni ezt a fajta férfivilágot. " Az erő és a megbéklyózottság dichotómiája, ami oly elemien öltött testet Mednyánszky monumentális fogoly- és sebesültképeiben, egyenes úton vezetett az első világháborúba, melyet a katasztrófák mindent elsöprő és megtisztító erejétől elbűvölt művész a szerb, orosz, galíciai és isonzói frontokon hadifestőként szemtől-szemben