Buzási Enikő szerk.: Európa fejedelmi udvaraiban, Mányoki Ádám, Egy arcképfestő-pálya szereplői és helyszínei. (A Magyar Nemzeti Galéria kiadványai 2003/1)

Harald Marx: „FELRAGYOGOTT A FESTŐMŰVÉSZET SZERENCSECSILLAGA" Festészet és mecenatúra Erős Ágost és III. Ágost Drezdájában

Pierre és Charles François Hutin, Giovanni Battista Internari (megh. 1761), Francesco Gandini (1723-1778 után), Stefano Torelli és Matthias Oesterreich (1716-1778) mellett említsük meg a római származású Marcello Bacciarelli (1731-1818) nevét is, akit „1750-ben hívtak a drezdai udvarba, hogy rajzolja le a képtár azon festményeit, amelyeket rézmetszeten való reprodukálásra szemeltek ki".

87 Bacciarelli feleségével, Johanna Juliane Friederike Richter (1733-1812) miniatűrfestővel 1756-ban Bécsbe ment. A hétéves háború után kis időre visszatértek Drezdába, majd Varsóban telepedtek le, ahol fényes karriert futottak be.

88 „ELŐKELŐ ÚRNAK KABINETJE VAN" Gyűjtők, műértők és művészek Drezdában Drezda a 18. század derekán - ha ezt halljuk, III. Ágost és Brühl gróf, a választófej edelmi-királyi műgyújtemények és az annak idején nem kevésbé híres Opera jutnak az eszünkbe, no meg a francia, német és olasz udvari festők és építészek. Ritkán gondolunk ugyanakkor arra, hogy nemcsak az udvar foglalkoztatott művészeket, és gyűjtött műalkotásokat, minthogy a könyvbarátok, műkedvelők és mecénások egész sora élt akkor Drezdában.

89 Említsük meg Heinrich Graf von Bünaut (1697-1762), a minisztert és tanult történettudóst, aki Johann Joachim Winckelmannt (1717-1768) 1748-tól 1754-ig könyvtárosként alkalmazta Nöthnitzben.

90 Winckelmann itt kötött barátságot Adam Friedrich Oeserrel, a festővel, aki Bünaunak dolgozott, később pedig a lipcsei akadémia igazgatójaként töltött be fontos szerepet. Winckelmann Oeser révén lelt személyes kapcsolatot kora művészetével. Carl Heinrich von Heineken, Brühl gróf bizalmasa és titkára, 1746 óta a királyi rézmetszetgyűjtemény igazgatója és kora egyik legképzettebb és legjobb műértője maga is több területen gyűjtött: érdeklődésének köre az ónémet művészettől saját korának alkotásaiig terjedt. Feltételezhető, hogy a Brühl gróf által támogatott festők Heinekennek is készítettek egy-egy képet. Az ő jóindulata nélkül ugyanis az első miniszternél, így pedig az udvarnál sem érhettek el sikert.

91 Heineken alighanem kihasználta ezt a befolyását, mert Christian Ludwig von Hagedorn, a diplomata, művészeti író és a drezdai Művészeti Akadémia és a királyi gyűjtemények későbbi igazgatója fivéréhez, a költő Friedrich von Hagedornhoz (1708-1754) írott levelében 1750-ben arról panaszkodik, hogy kénytelen volt gyűjteménye több képét is Heinekennek átengedni.

92 Heineken kollekciója egy részét 1756-ban Párizsban elárvereztette Pierre Remyvel.

93 Hagedorn már a 18. század 40-es éveiben mintegy kétszáz, jobbára korabeli festmény birtokosa volt. Baráti szálak fűzték olyan festőkhöz, mint Johann Alexander Thiele és Mányoki Ádám, ismerte és becsülte Franz Christoph Janneck (1703-1761) és Josef Orient (1677-1747) bécsi munkáit. „Kabinett"-jéről, ahogy ő nevezte, pontos leírást hagyott ránk: 1748 júliusában leveleket írt fivérének, de általános fejtegetései a festészetről valójában csak ürügyül szolgáltak saját gyűjteményének értékeléséhez. Hagedorn nem egy-két képen, hanem az egész gyűjteményen szeretett volna jó áron túladni - ezt az üzletet azonban soha nem sikerült nyélbe ütnie. A halála után húsz évvel, 1797-ben közzétett leveleknek és az 1755-ben „Lettre à un amateur de la peinture..." címmel közreadott könyvének számos olyan adatot köszönhetünk a hozzá személyesen közelálló festők és gyűjtők életéről és munkásságáról, amelyek különben veszendőbe mentek volna.

94 A nem tűi vagyonos Hagedorn némiképp irigykedve tekintett azokra, akiknek a sors könnvebbé tette a művészet szeretetét, mint őneki. Jól kiviláglik ez a következő kritikus észrevételeiből: „Előkelő úrnak kabinetje, vagy ranghoz illőbben szólva galériája van, habár a kettő nem ugyanaz; most élő mesterekkel festet, és mindegyikőjük munkájával egy egész szobát díszít ki: akkor ez erény, és az urat mecénásnak hívják. Az orosz követ, Keyserling gróf egy egész kabinettel bírt; tanácsadója a festő Dietrich volt. Természetesen magának is festetett vele. Egy egész szoba telt meg ily módon, és azt beszélték, hogy Keyserling grófnak csak Dietrichtől egy egész kabinetje van."

95 Ilyetén megjegyzéseivel Hagedorn saját gyűjteményének dicséretét állítja szembe: „Orientjeimből, Brandjaimból és Querfurtjaimból három külön kabinetet csinálhatnék, és Mányokijaimmal meg Nogarijaimmal is két külön szobát díszíthetnék ki. Mihelyt a szerencse megajándékozna az ehhez szükséges öt, többi festményemhez pedig a többi szobával, amihez illene az egyéb berendezés is, úgy már-már e tekintetben is igazam volna, jóllehet sem előkelő úr nem vagyok, sem mások ítéleténél nem vagyok előbbre."

96 Hagedorn oldalvágása Hermann Karl von Keyserlingnek (1695-1764) szól, akit a zenekedvelők Johann Sebastian Bach támogatójaként és barátjaként ismernek, s akinek 1742-ben Bach a Goldberg-variációkat írta. Keyserling egy személyben volt művészetpártoló és a művészek barátja, zenerajongó és a könyvek bolondja, aki művelődési becsvágyait fölöttébb sikeres diplomáciai pályafutással kötötte össze. Nehéz volna túlbecsülnünk azt a szerepet, amelyet Szentpétervár, Varsó, Drezda és Bécs udvarainál a politika, hatalom és kultúra sokrétű szövedékében betöltött. Bárhol élt, mindenütt támogatta a művészeket, tudósokat és zenészeket. Példáján kitűnően megmutatható, hogy a hétéves háborű (1756-1763) előtti években és évtizedekben milyen sokszínű volt az Elba-parti rezidencia művészeti és tudományos élete. Keyserling 1741-ben százhetvennyolc festményt juttatott III. Ágostnak. Nem ismerjük sem a vételárat, sem a konkrét körülményeket, de tény, hogy Keyserlinget éppen a képek eladásának évében emelték birodalmi grófi rangba - ezt pedig III. Ágostnak köszön-