Buzási Enikő szerk.: Európa fejedelmi udvaraiban, Mányoki Ádám, Egy arcképfestő-pálya szereplői és helyszínei. (A Magyar Nemzeti Galéria kiadványai 2003/1)
Harald Marx: „FELRAGYOGOTT A FESTŐMŰVÉSZET SZERENCSECSILLAGA" Festészet és mecenatúra Erős Ágost és III. Ágost Drezdájában
III. Ágost volt az első, aki meg merte tenni azt, hogy a lutheránus Drezdában monumentális katolikus udvari templomot emeltetett mindenki szeme előtt. Erős Ágost, majd III. Ágost áttérése óta évtizedek teltek el, meg kellett változnia magának a városnak is. Drezda már nem az a szász fejedelmi város volt, mint a 17. század végén és a 18. század elején. Nemzetközibb lett, mint valaha, mindenfelé diplomatákkal és átutazó idegenekkel, lengyel nemesi családokkal és cselédeikkel, akik mind katolikusok voltak. Az udvarnak ezzel együtt is körültekintően kellett eljárnia, és Steffi Roettgen jogosan mutatott rá: a Frauenkirche befejezése hatalmas kupolájával alighanem előfeltétele volt annak, hogy a Hofkirche építése e lutheránus országban politikailag egyáltalán lehetővé váljon. 47 A nagyszabású építkezések - a Frauenkirche, 48 a Brühl-palota az Augustusstrassén, 49 a Hubertusburg-vadászkastély, 50 a pförteni 51 , oberlichtenaui 52 és nischwitzi 53 BrühI-kastélyok, a (miniszterelnök fivérének tulajdonát képező) martinskircheni kastély, 54 végül pedig a katolikus Hofkirche 55 - mindenesetre a festészet és a festők közreműködését igényelték. Stefano Torelli és Pietro Rotari gróf (1707-1762) most már Drezdában dolgozott, Dietrich pedig Szászország határain kívül is csodált virtuózzá fejlődött. A legtöbbet foglalkoztatott drezdai festők egyike a 18. század derekán Stefano Torelli volt, akinek mennyezetes falfestményeit a késő barokk monumentális festészet szászországi csúcsteljesítményei sorában a legelsők között kell említenünk. „Nyilvános helyeken látható művei, néhány mennyezetfestménye és oltárképe, amelyeket itt, Drezdában grandiózus stílusban készített, nagy művészi tehetségének bizonyságai." 56 Ezt Karl Wilhelm Daßdorf írta 1782-ben, a „választófejedelmi székhely, Drezda legszebb látványosságainak leírásában"; s ha Daßdorf - aki többre tartotta akkor az új klasszicista, mint a késő barokk művészetet - ilyen dicsérettel illette Torellit, akkor ez arra vall, hogy a festő művei még azokat is lenyűgözték, akik - Winckelmann és Mengs nyomában - úgy hitték, hogy közelebb vannak a „jó ízléshez", mint a késő „ágosti" Drezdának ez az olasz udvari piktora. Heinrich Brühl gróf, sőt az egész Brühl család pártfogoltjaként Torellinek számos alkalma nyílt arra, hogy tudását bizonyítsa: a nagy díszítőmunkák mellett portréfestőként is széleskörű tevékenységet folytatott. Christian Ludwig von Hagedorn, akit avatott ítésznek tekinthetünk, 1755-ben így nyilatkozott: „Legyen a portréfestésben bármilyen jó, talentumai közül még mindig ez a legkisebbik." 57 A legjelentősebb művészek egyike, akiket III. Ágost idején Drezdába hívtak, és akik itt tehetségüknek megfelelő feladatokra leltek, Bernardo Bellotto, másként Canaletto (1721-1780) volt. Látképei felidézik Drezda építészeti szépségeit és utcáinak életét, s a maguk korában az udvar az iránti - érthető - kívánságának tettek eleget, hogy a csillagóráját élő rezidencia monumentális városképeken örökíttessék meg az utókor számára. 58 Vedutafestőként Bellotto csak részint sorolható be a drezdai tájképfestészetbe, amelynek a 18. században Johann Alexander Thiele 59 volt az első jelentősebb képviselője. Thiele nemcsak „ProspekL'-eket, azaz topográfiailag többé-kevésbé hű látképeket festett Szászország vidékeiről, hanem szabadon komponált tájképeket is. Bellotto tárgyilagosan szemlélte a városkép szépségét. Érzéke az arányok és a szerkezeti világosság iránt nem tűrt meg festői sejtetéseket. Az egészre és a részletekre egyaránt jellemző hűség mit sem árt a képek harmóniájának. Bellotto a camera obscurát, a helyes perspektívaábrázolás optikai segédeszközét használta a rajzvázlatok készítéséhez, de az erre való utalás csak részben magyarázza meg munkamódszerét. A világos és árnyékos részletek éles elhatárolása ugyanolyan hatékony eszköze a jelenségek plasztikussá tételének, mint a biztos vonalvezetés a perspektivikus tisztaságnak. Bellotto nagyméretű rézkarcsorozatot is készített drezdai vedutáiról. Abból a korszakból talán csak Giovanni Battista Piranesi (1720-1778) rézbe karcolt Rómalátképeit hasonlíthatnánk e vállalkozáshoz - igaz, hogy Thiele már több mint húsz évvel korábban, 1726-ban közreadta szász látképeinek rézkarcait. A veronai születésű Pietro Rotari gróf 1752-ben vagy 1753-ban érkezett Drezdába, majd 1756 tavaszán távozott az Elba-parti városból. Velencében és Rómában tanult, és művészi szempontból tanárához, Francesco Trevisanihoz (1656-1746), továbbá Pompeo Girolamo Batonihoz (1708-1787) és Francesco Solimenához (16571747) állt közel. Drezdai működésének néhány éve alatt két nagy oltárképet festett a Hofkirche számára: a „Loyolai Szent Ignác látomásá"-t és a „Xavéri Szent Ferenc halála"-!. Rotari portrét készített a királyról, a királynéról, valamint gyermekeikről, a hercegről és a hercegnőkről; az összesen tíz arcképről kitűnő minőségű egykorú másolatok is maradtak ránk. Fiatal és idős emberekről készített sorozatszerű tanulmányfejeit az emberi érzések, megnyilatkozások ábrázolásainak szánta. Jean Auguste Lehninger 1782-ben így jellemezte Rotarit: „Minden képéről leolvasható, hogy elsősorban a szenvedélyek kifejezése foglalkoztatta a fény-árnyék nagyon találó elosztásával." 60 A szenvedélyek kifejezésével («expression des passions") Rotari mindenekelőtt a 17. század nagy francia festőjéhez, Charles Le Brunhöz csatlakozott. 61 Műveinek stílusát tekintve Rotari festészetét Anton Raphael Mengséhez hasonlíthatjuk: portréinak formái tiszták, emlékműszerűek. III. Ágostról készült arcképe láthatóan Mengs 1744-ből való pasztelljét veszi alapul, amely ugyancsak a királyt ábrázolja - Mengs pasztellje pedig Silvestre portréját követi. 62 Itt szeretnénk utalni arra is, hogy mind Mengs és Rotari, mind kettejük és Jean-Etienne Liotard (1702-1789) között megfigyelhetők bizonyos párhuzamok; 63 a világlátott genfi pasztellfestőnek, Liotard-nak ekkor már négy pasztelljét őrizték Drezdában.
