Buzási Enikő szerk.: Európa fejedelmi udvaraiban, Mányoki Ádám, Egy arcképfestő-pálya szereplői és helyszínei. (A Magyar Nemzeti Galéria kiadványai 2003/1)

Kalmár János: HATALMI HELYZET ÉS URALKODÓI UDVAR A 18. SZÁZAD ELEJI EURÓPÁBAN

Pierre Patel: A versailles-i kastély látképe 1668-ban, a város felől nézve Versailles, Musée national du Château szerűen értelmetlen pazarlásról. Szembetűnő ugyanis, hogy (legalábbis a francia) 17. századi királytükör-jellegű művek többsége kifejezetten magasztalja az uralkodói luxusépítkezéseket, mondván, hogy ezek a király és az ország nagyságát, gazdagságát mutatják. Az ünnepségeket és más látványosságokat is hasznosnak tartják, mert szerintük ezek az uralkodó méltóságának azon jelei, melyekkel szórakoztatja alattvalóit, gyakorlatoztatja nemességét, és elkápráztatja szövetségeseit.

112 „Emlékiratai"-ban XIV. Lajos is úgy vélekedik, hogy az ünnepség lehetőséget ad az udvar tagjainak arra, hogy együtt szórakozzanak a királlyal, ami jólesik nekik. A nép pedig örömét leli a látványosságban, márpedig mindig van ok arra, hogy a kedvére tegyenek. Egyáltalán, elbűvöli az alattvalókat, ha azt látják, hogy az uralkodó is ugyanabban leli kedvét, amiben ők, s ezzel olykor jobban megnyerhetők, mint jutalmazással. A külföldiekre pedig kedvező hatással van, ha egy ország nagyszerűségét, hatalmát, gazdagságát és nagyságát tapasztalják.

113 A Napkirály indoklásából úgy tűnik, hogy udvarának tagjai megtiszteltetésnek vették, ha a felség együtt szórakozott velük, aki tudatosan tette ezt. A nemességet udvari alattvalóvá szelídülése nyomán ért veszteségéért életminősége javításával igyekezett kárpótolni az uralkodó. Nem pusztán öncélű játékot vagy időtöltést jelentett ez. Mint ahogy a luxus sem egyszerűen csak felesleges költekezés volt, hanem alapvető rangjelző tényező. Az udvari nemességet - hajdani gazdasági-politikai erejében meggyengítve - kalitkába zárták ugyan, de legalább aranyba... Az udvari fényűzés ugyanis olyan méreteket öltött, hogy a vidéki nemesség képtelen volt lépést tartani vele. így aztán az uralkodói udvar nemcsak a „néptől" határolta el a kebelébe tartozókat, hanem a kívülálló nemesektől is. S ez nagyban hozzájárult az udvar tagjai exkluzivitás-tudatának kialakulásához. Az udvari ember Az uralkodói udvar - ha nem is mindenütt egyazon mértékben - meglehetősen zárt világ volt. A császári rezidenciába bizonyos napokon ugyan nem nemesi kérelmezőket is bebocsátottak,

114 és XIV. Lajos politikai emlékirata szerint a francia monarchiát az jellemzi, hogy az alattvalók könnyen bejuthatnak uralkodójukhoz,

115 amit Saint-Simon herceg is megerősít, azt írván, hogy „a legelőkelőbb úr csakúgy, mint a legalantasabb, bármelyik rendből, szabadon szólhatott a királyhoz misére menet, miséről jövet, vagy amikor egyik lakosztályból a másikba ment át, vagy ha a hintójába szállt".

116 Csakhogy mindez az udvar nemeseire vonatkozott, hiszen más egyáltalán nem juthatott ilyen esetleges módon az uralkodó közelébe. Az udvari embereket a fejedelemhez való állandó közelségük és bennfentességük tudatán, a cselekvésüket