Imre Györgyi szerk.: Miró előtt Dali után, A 20. század katalán mesterei. (A Magyar Nemzeti Galéria kiadványai 2000/4)
Gaudí tói Tàpiesig 9 turálisan és formailag is megújult műveikkel jelentkeztek, annak igényével, hogy ebben az új építészetben a hagyományos katalán kézművesség díszítőformáit is alkalmazzák. Az európai kultúra felé forduló intellektuális érdeklődés, a nyitottság Wagner zenéje, Maeterlinck művészete és Ibsen darabjai iránt egyszerre jelentkezett az olyan mozgalmak és egyesületek megalakulásával, mint az Orfeó Catalá (Katalán Dalárda), a Centre Excursionista de Catalunya (Katalán Természetjárók Egyesülete), vagy az Unió Catalanista (Katalanista Egységpárt). 1 892-ben került sor a katalán nemzeti program meghirdetőjének tartott Bases de Manresa (manresai alkotmánytervezet) közzétételére. Ahogyan a lelkes és túldíszített Modernizmus a századfordulós Katalónia eufóriájával állítható párhuzamba, úgy Picasso generációjának - a fenti áramlat végét jelző „kék korszakának" - expresszivitása sem választható el a Kubával és a Fülöp-szigetek- kel folytatott gyarmati háborúk okozta válságtól: ez nagy hatást gyakorolt Katalóniára, s hozzájárult az anarchista eszmék terjedéséhez. Gaudít és Picassót tekintjük a katalán Modernizmus két oszlopának, akiknek művészete egyszersmind jól példázza a századvégre jellemző ornamentikában és expresszionizmusban kifejeződő különféle stílusirányokat. Az Európán belüli kapcsolatok hívták életre az Art Nouveau, a Jugendstil vagy az Arts and Crafts mozgalmakat. E párhuzamos utak egymással állandó kölcsönhatásban formálódtak, és sok közös vonást mutatnak. A művészek tanulmányútjaik terepét Rómából Párizsba tették át, és egyre inkább a francia kultúra befolyása alá kerültek. Ramon Casas 1881-ben járt először a francia fővárosban, majd 1890-ben Rusinollal együtt ismét visszatért. Anglada Camarasa 1 894-ben települt át Párizsba, Isidre Nonell 1 897-ben, Pi de la Serra és Ysern 1 899- ben, Picasso pedig 1900-ban. Nővérek Zárdája (1888-1890), amelynek szikár tömegét a fénnyel való megfontolt bánásmód tette híressé, a Calvet-ház ( 1 898-1904), amelynek bútorzatát is Gaudí tervezte, az építészet és természet integrációjának tökéletes példáját nyújtó Bellesguard ( 1 900-1 905), a Batlló-ház ( 1904-1906), amelynek homlokzatát a művész csodálatos módon alakította át, valamint a Milá-ház (1906-1910), az utolsó épület, amelyet a művész azelőtt emelt, mielőtt hozzáfogott volna a ta Sagrada Família megépítéséhez. Gaudí Barcelonán kívül is meghatározó műveket hozott létre: így a santanderi ElCaprichót (1883-1884), az astorgai (León) püspöki palotái ( 1 889-1 893), a leóni Casa de los Botinesi (1892), s ő állította helyre a mallorcai székesegyházat is. Érdemes megemlítenünk, hogy 1908-ban Gaudí tervei között szerepelt egy nagy New York-i szálloda megépítése; ám erről a tervéről egy hirtelen jött máltai láz miatt kénytelen volt lemondani. A mélyen hívő Gaudí örömmel fogadta el a felkérést a barcelonai új székesegyház, a Sagrada Família megépítésére, annak ellenére, hogy a munkálatokat egy másik építész kezdte el. 1884-ben fogott hozzá, s egyre több időt szentelt neki, olyannyira, hogy 1 908-tól kezdve nem is vállalt el más munkát. A tizennyolc tornyúra tervezett székesegyház szédítő méreteket öltött volna. I V Antoni Gaudí A főhaió oszlopának modellje. Evszám nélkül A feladatnak szentelt minden erőfeszítése ellenére, Gaudí hirtelen haláláig - amely akkor érte, amikor egy alkalommal éppen a Sagrada Famíliából lépett ki - csupán a kriptát, az apszist és a Születés-kapui tudta befejezni. Mindazonáltal már önmagukban ezek a torzóban maradt művek is elég csodálatosak ahhoz, hogy mesterműveknek tekintsük őket.
