Imre Györgyi szerk.: Miró előtt Dali után, A 20. század katalán mesterei. (A Magyar Nemzeti Galéria kiadványai 2000/4)
86 Miró előtt Dali után vábbra is megjelent. Tápies és Cuixart már Párizs és Lyon felé tájékozódtak. Idővel a többiek is ilyen vagy olyan módon kinyilvánították a csoport felbomlását, mint például Brossa abban a levélben, amelyet Tápieshez intézett 1951 május elsején: „Valóban, Tápies, idelenn még a csönd uralkodik; a csipetnyi jó élet ismét náddal szegett rakásnyi sötétségbe fordult. A Dau al Set sötét kis boltocska megint csip-csup ügyeink egyetlen tanúja. Ponç, Púig és én magam sem akarunk már lélegezni ebben a pusztulásban." Nyilvánvaló, hogy a szürrealista és a mágikus ikonográfia 1948 és 1951 között fogalmazódott meg a legnagyobb intenzitással. Josep Guinovart sem tartotta szükségesnek, hogy, mintegy kulcsot keresve, elméleti hozzáállással közelítse meg a festészetet. Ehelyett intuitív módon folytatta egyszerre gesztus-jellegű és a színhasználatra építő festői alkotásmódját, amely már az 1 940-es évek végén készült első munkáiban is jelen volt. A tájkép ábrázolása helyett kalászokat és más anyagokat applikált művei felületére. Ez a revitalizáló magatartás informális korszakában közelebb vitte őt a természetességhez, amikor - mind absztrakt, mind expresszionista - festményeit saját környezetéből, az általa intenzíven megélt valóságból vett kollázsokkal, fadarabokkal, ablakokkal, lemezekkel és más, jelentéktelennek tűnő tárgyakkal gazdagította. Nem különös, sőt logikusnak tűnik, ha ez a környezetével folytatott kommunikáció 1 967 és 1 975 között oda vezetett, hogy munkásságát kritikai tiltakozássá alakította az elfogadhatatlannal szemben. Anyagai és színei - élénk vöröse, feketéje, kékje és földszín-árnya- latai - így is megőrizték azt a szuggesztív festőiséget, amelyet később az anyagok adta árnyalatok és sűrűségek, az organikus és természetes textúrák (föld, szalma, kövek, sár), a teret költői hozzáállásból értelmező, érJOSEP GUINOVART Barcelona, 1927 Josep Guinovart az Escuela de Maestros Pintoresben, azaz a Festő Mesteriskolában kezdte meg tanulmányait, ám érdeklődése csakhamar az Escola d'Arts i Oficis, azaz az Iparművészeti Iskola kurzusainak látogatására ösztönözte. Egy ösztöndíj segítségével művészi rajzot tanulhatott a FAD-nál (Foment de les Arts Décoratives). Angel Marsával, az Experimentális Művészeti Évfolyamok igazgatójával, valamint más művészekkel és költőkkel - Joan Ponç-szal és Joan Brossával - való találkozásának hatására döntötte el, hogy teljes mértékben a festészetnek szenteli életét. 1952 táján művészete kezdett megállapodottá válni, elsősorban a kasztíliai vidéken tett utazásának hatására, s témáit a képzelet világa és a mágikus realizmus ihlette. 1953-as párizsi tartózkodása minden addigi meggyőződésének átgondolására késztette, és a francia főváros nyújtotta ellenpont a spanyol valósággal szemben olyan átformáló erejűnek bizonyult, hogy Guinovart megváltoztatta művészi irányultságát. 1957-1958-ban szakított a figuratív művészettel, és a forma felbontását választotta. A folytonos kísérletezés éveiben legfontosabb hordozó- anyaga az égetett fa volt, amelyet különböző anyagokkal festett és kevert. Ez a folyamat 1964-ben érte el csúcspontját, amikorra lassan kialakult a valóság bizonyos elemeit is tartalmazó új művészi nyelve. Az 1960-as évek végén munkássága az emberi és politikai kérdések felé fordult. Ez vezette a népi nyomatok, az Estampa Popular használatához, és ösztönözte erősen társadalombíráló művek alkotására. 1972-ben Kubába, Mexikóba és New Yorkba utazott, ami nagy hatással volt rá. Agramunt városában telepedett le - ahol ma az Espai Guinovart Alapítvány működik, és itt a földdel mint anyaggal kezdett kísérletezni. Ez bátorította olyan művek alkotására, amelyekben a föld, az ágak és a szalma alakítják ki saját formavilágukat.
