Imre Györgyi szerk.: Miró előtt Dali után, A 20. század katalán mesterei. (A Magyar Nemzeti Galéria kiadványai 2000/4)
84 Miró előtt Dali után MOÏSES VILLÈLIA Barcelona, 1928 - 1994 Moisès Villèlia, a keleti filozófia iránt érdeklődő szabadgondolkodó fafaragó fia már korán hivatást érzett rá, hogy apja nyomába lépjen. Saját kreativitásának útját követve kézművesből csakhamar teljes mértékben művésszé vált. Katonai szolgálata idején Afrikába küldték, ahol a primitív művészet felfedezése az avantgárd művészethez közelítette őt. 1955-ben a matarói Múzeumban mutatta be első alkotásait, amelyekben a Modernizmus hagyományát a keleti szellemmel ötvözte. Ez alkalomból ismerkedett meg Joan Brossával, aki bevezette őt a Dau al Set folyóirat és a Club 49 köreibe. Hamarosan fiatal művészek között találta magát, akikkel együtt megalapította az Art Actual csoportosulást: kiállításokat szerveztek, és a legújabb művészeti irányzatokat terjesztették. A keleti filozófia iránti vonzalmából fakadóan, alázatos módon közelítette meg a legértéktelenebb anyagokat is. 1957-ben mutatta be első nádból készült szobrait, s ettől kezdve kísérletezett mindenfajta szervetlen anyaggal is. Villèlia rendkívül nagyra becsülte Joan Mirót, és többször meg is látogatta őt Joan Brossával és Antoni Tápiesszel együtt. Építészekkel - Oriol Bohigasszal és Tous Fargasszal - való együttműködése vezette egy új anyaggal, a szálerősítésű cementtel való kísérletezésre. A barcelonai Francia Intézet ösztöndíjával 1967-ben hat hónapot töltött Párizsban. Néhány hónappal később ismét visszatért a francia fővárosba, ahol ellentétes tulajdonságú anyagokból - így cementből és papírból - alkotott műveket. 1969-ben Quito- ba települt át, ahol teljes mértékben a művészi alkotásnak szentelte magát, és tanácsadóként működött a Siglo XX Galériában. Ecuadorban kezdett intenzíven foglalkozni a helyi indiánok által használt gadua náddal. 1971-ben visszatért Katalóniába, és a pireneusok- beli Mollo kisvárosban telepedett le, ahol a leginkább hozzáférhető anyagokból alkotott egészen 1994-ben bekövetkezett haláláig. legendák, füstoszlopok, éjszakai hangulatok, fejek, ruhaszegélyek, lovagok, kutyák, madarak, kések, kígyók, kalapok, hajak, ágak, lovak, esernyők, szitáló eső, bútordarabok, kezek, sivatagok, lépcsők és hegyláncok a háttérben. Alexandre Cirici azt írja egyik katalógus-bevezetőjében: „Talán szükségtelen is ismételgetni, hogy Joan Ponç volt az első, aki kinyitotta a kaput és kisétált rajta." 1946-ban az expresszionista alkotás az organikus absztrakció felé haladt, amely telve volt sajátos fantáziával, emberi alakokkal, buja geometriákkal, holddá és maszkká alakuló szemekkel, sötét színárnyalatokból komponált hátterek előtt. Ezek a művek gyakran gouache-technikával készültek, s az 1 947-es és 1948-as évek hallucinációit és lázálmait tükrözték. A mágikus módon eltorzított figurák között keresztek, gyökereket eresztő növények, démonok, lovak, kígyók és napok álltak, s az egyre tökéletesedő rajztechnika barokk módon minden felületet és teret kitöltött. A Dau al Set legjelentősebb periódusában Ponç tovább finomította expresszionizmusát, mégpedig olyan irányban, amely inkább a színpad világával és a díszlettel rokon: erőteljes, vízfestékkel megalkotott perspektívákkal, irracionális jelenetek háttereként. Joan Brossa, aki nagymértékben bátorította és inspirálta a Joan Ponç által alkotott ikonográfiát, ez utóbbinak számos elemét leírta az Oda Lliure de Joan Ponça mű, 1948 és 1950 között keletkezett versben: „...Sokfajta állat sétál, mozog. A róka tigrissé változik. A zsiráf kutyának látszik... Körben hegyek..." S a festőről: „A színek nem tévesztenek meg téged... idegen maradsz saját képeden..." A Brossa, Ponç és Arnau Púig közötti kapcsolat, még a Dau al Set csoportot megelőzően, az Algol folyóiratra nyúlik vissza, amelyet hárman közösen szerkesztettek. 1 944 és 1 952 között Antoni Tápies olyan expresszív rajz-, metszet- és festménysorozatot hozott létre, amelyen az emberi test - olykor a művész saját teste - egyfajta misztikus és atavisztikus átalakuláson megy keresztül, egy szürreális és expresszionista környezetben. Tápies rajzait már a Dau al Set csoporthoz való csatlakozását, sőt a Joan Brossa vagy Joan Ponç művészetével való megismerkedését megelőzően is, intuitív és erőteljes primitivizmus tette szuggesztívvé. Juan Eduardo Cirlot (Antoni Tápies, su primer período. Correo de las Artes, no. 20. Barcelona, 1959. október) ezeket a munkákat a szürrealiz-
