Imre Györgyi szerk.: Miró előtt Dali után, A 20. század katalán mesterei. (A Magyar Nemzeti Galéria kiadványai 2000/4)
74 Miró előtt Dali után kezelte, amelynek ugyanakkor kromatikus és texturális sajátosságai egyfajta melegséget kölcsönöztek. Ezeken a korai munkáin az anyag mint kollázs jelenik meg, amely felnagyítja a festmény hátterében jelen lévő gesztusok kifejező értékét. Az egymást átfedő képek és anyagok végül objektekké válnak, amelyek alapjául szolgálnak az 1956-ban alkotott Fém fű rész és hegedű című objekt-kollázsnak: Antoni Tápies ezen olyan beillesztéssel kísérletezett, amely majd 1969-70-ben nyeri el valódi intenzitását. Az általa alkalmazott anyagok saját környezetéből kerültek ki, s a mindennapos használat nyomot hagyott rajtuk: csomagolásra használt dobozok, újságpapírok, szalma, drótfonat. Ezek az alkotóelemek egységesítették a városi élet tárgyait - üvegeket, fiókokat, mosdótálakat, székeket, asztalokat, lepedőket, matracokat, ruhás- szekrényeket, sőt ruhákat - és ezek használati módjait, miközben költői kontextusban vagy drámai kifejezésformában jelenítették meg azokat. A tárgyak „felöltöztetése" a látvány ideiglenességét hangsúlyozta, és ellentétére fordította a végleges anyagok „nemességének" hagyományos értékét, miközben rámutatott a tünékeny és használati tárgyak jelentőségére, ilyen módon felruházva a szürrealisztikus tárgyakat a hasznosság poétikus kozmológiájával. Tápies olyan művészi látásmódot és gyakorlatot képviselt, amely különbözött a New York-i iskola színvilágától, a pop art ikonográfiájától, és nemzedéke más művészeinek hangsúlyozott minima- lista törekvéseitől és munkásságától. Tápies művei atavisztikus, misztikus utazások „a művészet és a kultúra" metafizikus fogalmába. A szürrealizmusnak, a népszerű művészet elemeinek és a mágiáról írott könyvekből kölcsönzött metszeteknek ezek a szeszélyes találkozásai annak a korszakának előjátékai voltak, amely 1952-től bontakozott ki teljes mértékben. Ekkortól kezdett az absztrakcióval foglalkozni, majd a későbbiek során létrehozta a maga fogalmát a térről és az anyagról. Tápiesnek Wagner, Poe, Dosztojevszkij és a szürrealista Picasso iránti érdeklődése és a Dau al Setkorszakot megelőző munkái arról tanúskodnak, hogy a szörnyű és taszító foglalkoztatta; ezeken az emberi alak, elsősorban a fej jut nagy szerephez. A textúra 1 945-től kezdve nyer egyre nagyobb fontosságot; 1 947-48-tól Tápies expresszionizmusa teljes egészében texturálissá válik, amelyet vastag impasto fejez ki. Antoni Tápies Fekete szem. 1976
