Imre Györgyi szerk.: Miró előtt Dali után, A 20. század katalán mesterei. (A Magyar Nemzeti Galéria kiadványai 2000/4)
A század közepe 67 A századi közepe A katalán festészet fejlődési irányából logikusan fakadt, hogy az akciófestészet mellett kötelezte el magát, amely a színekre alapozza textúráit és anyagait, s mellőzi a tárgyi referenciákat. Az ötvenes évek szellemét a kromatika hangsúlyozása jellemezte. Jól példázza ezt Antoni Clavé munkássága, aki az előző generáció tanításából leszúrt elvekre építette a maga művészetét. Nyilvánvaló, hogy Clavé aktív elemként alkalmazta a textúrát saját munkáinak kialakításában. Korábbi szobrai ugyancsak aláhúzták a költészettel való rokonságát. Ez, illetve a különféle anyagok asszimilációja meggátolta abban, hogy az automatizmus módszeréhez folyamodjék. Az 1 950-es években teljesen a festészetnek szentelte magát, s lemondott arról, hogy a vázlathoz és a kompozícióhoz való természetes tehetségét bármilyen más műfajban kamatoztassa. Clavé tudatos színhasználata és azonosulása az anyagok organikus természetével nem jelentette azt, hogy teljesen rábízta volna magát az anyagra, mint némely akciófestők ezt tették: épp ellenkezőleg, a véletlenek vezették, a generált részletek, tágabban értelmezve a mű egésze, egy-egy gesztus alapján, amelyet megragadott, és intenzív színekkel - elsősorban sajátos fekete, kék és vörös árnyalatokkal - teljesített ki. Clavé műveinek legfőbb forrásai alkotótársai voltak, természetesen nem az alkotói folyamat, hanem a benne megjelenő ideák tekintetében. Tőlük vette át a kollázs technikáját, amely lehetővé teszi eszmék és véletlenszerű események egyidejű előfordulását egy adott térben, ahol a színekhez, rajzokhoz vagy metszetekhez gesztusok társulnak; illetve tőlük tanulta a graffitit, amellyel egységessé és személyessé tette festményeit, miközben nagy figyelmet fordított a részletekre. Festményei vörös, kék, fekete és földszínű árnyalatokban megfogalmazott kromatikus gesztusok. Ezek a színek alkotják képeinek hátterét éppúgy, mint alakjait és formáit, csendéleteit, fényből, árnyalatokból és árnyékokból sűrített térkonstrukcióit. Képeinek belső perspektívája természetesen kiegyensúlyozott egészet alkot annak a posztkubista hagyománynak a szellemében, amellyel a korai párizsi iskola alkotóit idézi fel. A festésnek ez a folyamata, a kompozíciót generáló véletlenszerű események halmozása, az általuk megidézett valóság sugallata a vásznon olyan műveket teremt, amelyekben minduntalan felbukkannak az emlékezet szubjektív allegóriái: a festészet történetének emléke (El Greco, Picasso), a hatalommal szembeni irónia (királyok és harcosok), a múlandóság (szőttesek, dobozok, újságok, csomagolóanyagok). Clavé kísérlete arra, hogy képeit a vizuális valóságból véletlenszerűen merített kivonatokká tegye,
