A Nemzeti Szalon kiállításainak katalógusai 1941-1942

Magyar Egyházművészeti Kiállítás az Országos Egyházművészeti Tanács rendezésében

iránya, a századforduló megmerevedett, a felület csillogó látszataiban megrekedt materiális akadémizmusának élénk ellenhatásaként, szükségszerűen találta meg a kapcsolatot a legnagyobb spiritualizmussal, a vallással és a lélekformálás legnagyobb mesterével, az Egyházzal. A magyar egyházművészet korszerű megújhodása az utolsó évek során, legizmosabb ifjabb művésztehetségeink vonzódása az egyházművészethez, egyik örvendetes hódítása a magyar katolicizmusnak, s régi egyházművészetünkhez méltó újjal kecsegtet. Öröm tölt el, hogy legjobb művészeink legjobb erőiket szentelik a nagy és szent célnak, igyekeznek elmélyülni az egyházművészet különleges feladataiban, megérteni és követni az Egyház előírásait, s ezek szolgálatában művészi kifejezési eszközeiket egyre tökéletesíteni. Nagyszerű vallásos szobrok és festmények — egy-egy Munkácsy, Fadrusz halhatatlan művei — a közelmúltban is felfénylettek művészetünkben. Többnyire ezek sem voltak igazi egyházművészeti alkotások, inkább csak tárgyukban s gyakran szellemükben is vallásos művek, amelyek rendszerint kívül maradtak a templomokon, s ezek monumentális díszítésére az Egyház nem katolikus nagymesterek — Székely, Lötz, Benczúr stb. — tehetségéhez volt kénytelen fordulni. Még kevésbbé volt abban az időben kialakult magyar egyházművészeti stílus. Voltakép az utolsó egységes egyházművészeti stílus hazánkban a barokk korszakban virult. A mult század harmadik negyedében Ipolyi Arnold áldozatos törekvése művészileg megrekedt a vértelen neogotikus historizmusban, s csak a vallásos történeti festészetben nyert némi lendületet. Századunk elején a gödöllőiek Kriesch Aladár és Nagy Sándor vezetésével indítottak el, stílusban és elvekben az angol prerafaeliták hatása alatt egy szép és komoly kezdeményezést, amelynek azonban a két vezető mester kiváló alkotásain kívül alig volt érdemleges folytatása. A. mai korszerű művészet alapján s másrészt az egyházi rendelkezések figyelembevételével az új római magyar Akadémia fiatal művészei, mintegy 10—12 éve friss fogékony tehetségüket nagy buzgalommal állították e cél szolgálatába, s az újabb ösztöndíjasok azóta is, nem lankadó kedvvel merülnek el az egyházművészeti problémákban. Hazatérve, mind nagyobb megértéstől és elismeréstől kísérve, folytatják a szép munkát, egymásközt