A Nemzeti Szalon kiállításainak katalógusai 1924-1925
A Céhbeliek 5. kiállításának katalógusa, 1924.
günk ideálizmusra, lelki pihenőre, lelki balzsamra, ezért van szükségünk művészetre és képzőművészetre. Gazdagabbá, szebbé, tartalmasabbá kell tenni lelkünk életét, hogy elviselhessük a mindennapiság keserveit, lehangoló hatását, dulakodását. Olyan művészetre van szükségünk, amely lélekemelő, a természetben azt keresi, ami bámulatra ragad, ami csodás, az embert dominálni tudja, magas rőptü szárnyalással őt önmaga fölé tudja emelni, háttérbe birja azokat a kicsinyes és önző motívumokat szorítani, amelyek a köznapi életet betöltik. Olyan művészeire van szükségünk, amely átérezteti a világ nagyszerűségét, szépségét, misztériumát, azt a csodás törvényszerűségét, amely amikor azt megmagyarázni látszik, tulajdonképpen csak rejtélyesebbé teszi. Ezzel azonban nem akarok egy bizonyos iskola, egy határozott irány mellett lándzsát törni. Számtalan ut vezet a szép birodalmába. Sok egymástól eltérő, egymással ellenkező iskola és egyéniség birta magában azt a fenséges ihletet, azt az isteni szikrát, amely a nagyság titka, amelyet deffiniálni, szabályokba foglalni nem lehet, amelyet azonban annál csalhatatlanabbul árul el hatása a lelkekben keltett viszhangja. Amint gyönyörű friss zöld vegetatióvaljár Anglia vagy Hollandia nedves klimája és 'nagyszerű pálmák és kaktusok fejlődnek Afrika: száraz és meleg levegőjében uey egyaránt dicső eredményeket szült az a szellem amety a klasszikus szépet keresi — amely az egyszerűben : látja a nagyot, amely a testi és lelki egyensúly ábrázolásának keresi feladatát, — mint az amelyaz érdekesben, a formák gazdagságában, látja a festőit, — amely a fantasia merészségében — és a nagy szenvedélyek, nagy érzések kifejezésében látja a művészetet. Ezek az egymást kritizáló, egymást tagadó, de egymást kiegészítő irányok egyenlően áldásosak és magasztosak lehetnek. Ha Hannibal és Scipio, Cézár és Pompejus, Pitt és Fox, Disraeli és Gladstone, Széchenyi és Kossuth nagy élet-halál küzdelmeik és ellentétes elveik dacára, a történelmi távlatból nézve egyek az örök dicsőségben, tehetségben és hazafias nagyságban, együtt erősitik az emberiség önbizalmát és idealizmusát, még természetesebb, hogy minden igaz, Isten kegyelméből való művészt, egy család tagjának tekinthetünk és közös kultuszban részesíthetünk. Minden valóban nagy mester közel áll egymáshoz. Csak néhány példát idézek — a sok közül: Phidias, Michelangelo és Rodin az ellentétes korok eltérő művészi irányát képviselik és különleges egyéniségek, de azért, aki az egyiket megérti, többnyire a másik kettőt is szeretni fogja. A görög szobrász nem kedveli a nagy heroikus mozgást, az arc, vagy test intenzív kifejezését, a túlzás által való hatás keltését. A helyes arányt, a szép egyszerűvonalait a nyugodt harmóniát, a józan egyensúlyt helyezi mindenek fölé. Nem ugy adja vissza a természetet, aminő, hanem ugy aminek annak szerinte lennie kellene, erősen kifejlődött tradicionális, nemzeti alapon álló esztétikai érzésé szerint. Nem érdekli az egyéni eltérés, az egyéni különbség, hanem azokat az, általános nagy' közös vonásokat ecseteli, amelyekben a harmónia igazi okát, a szép alkotó elemeit látja. A renaissance titánja a görög művészetet bámulja ugyan, de erős individualitása más útra tereli. Őt a nagyszerű, a mozgás, a szenvedély, a kifejezés érdekli a testben és lélekben egyaránt. A nagy hatás kedvéért elrajzol és túloz. Inkább perszonifikál mint általánosít, naturalistább a görögöknél. A nagy mo-