A Nemzeti Szalon kiállításainak katalógusai 1912-1914

Húsvét, a Céhbeliek első könyve, 1914.

16 zete ez, abban hasonlatos, mely a szenteket és minden kor nagy embereit a legnagyobb gyötrelmek elviselésére tette képessé. Nem kicsi vigasztalás ez az érzés. Erőt, hitet, lelket ad. A ki ugy élt, hogy kifejtette magából, alakká, képpé, érzelemmé, gondolattá alakította azt a fekete és alaktalan zűrzavart, a mivel mindannyian (s a mivel annyian végigjárják életüket), a ki nem csak volt és tett-vett, hanem alkotott, az nem ölte életét hiába, ha még annyi szenvedésben volt is része. A művész az emberiség nevelője, a ki nem nyilt szeműek szemit kinyitja és ki megmutatja nekik, megérteti velők ennek a világnak szépségeit. Es ezt ingyen teszi, mint ahogy hajdanán a próféták is ingyen terjesztették az igét. Terjesztették és meghaltak érte. Művésznek lenni egyben a földi javakról lemondást jelent. A művészet önfeláldozás nem csak abban, hogy egész önmagát adja oda egy ideálnak, hanem abban is, hogy a legtermészetesebb (és legközönségesebb) emberi vágyak elnyomására kényszeríti a művészt. De cserében kibékíti önmagával és megtölti a nagy és örök dolgok hitével. Mindig, minden korban ilyen volt a művészet helyzete a társadalomban. Es az ember szinte azt hinné, hogy a szegénység épp oly szükséges velejárója a művésznek, mint a milyen szükséges föltétele a szerzetesi életnek. Testének megsanyargatása árán emelkedik a barát lelke a menyekig és lát bele az angyalok országába. Talán a szegénység fogadalma szükséges ahhoz is, hogy a művész elfeledje az élet sok apró hiúságát és a nagyra, az örökre gondoljon.