Markója Csilla szerk.: Mednyánszky (A Magyar Nemzeti Galéria kiadványai 2003/4)
Mednyánszky László a művészettörténet-írás tükrében: tudomány- és kultúrtörténeti adalékok - Tímár Árpád: Mednyánszky László a magyar sajtóban. 1876—1919
egyedül való útját. Mert magányos és vigasztalan, misztériumokkal teljes út az ő útja. [...] Sem az élethez, sem a természethez nem utalnak bennünket az ő festett dolgai. Sokkal messzebbre nyúlnak. Az érzékelhető matériákon túl való, majdnem transzcendentális világ perspektíváit nyitják meg előttünk. [...] Távol az anyagtól, lírával és zenével kísért előadásában a vászon mögött való elmélyedésre tanít bennünket. [...] az ember fizikai határait mérföldekkel túllépő, a küldetésnek tudatában élő, a művészet önmagából induló kifejezője ő. Magához emel és mélységeiben a művészet lényegét tárja föl. Azt a művészetet adja, amit a nagyok, az egyetemes megérzők adnak: a fölszabadító, megtermékenyítő művészetet." Mednyánszky teljesítménye tehát Bálint Rezső szerint az egyetemes, a lényeget feltáró „nagy" művészethez - vagy Fülep Lajos kifejezését használva az „abszolút" művészethez - mérhető. Innen megközelítve értelmezi Mednyánszky kiállított csavargó figuráját is. Nem „piktor-problémát" lát benne, hanem életbölcsességet, filozófiát: „egy csavargó, egy senki, maga alá húzott lábakkal ül és bámul. [...] Hová néz és mit szemlél? Sehová. Mire gondol? Mindenre. Hogy itt vagyunk, hogy elmegyünk. Mindent kérdez, semmire sem felel. [...] Ez a csavargó elsőrendű memoárja Mednyánszky önéletének, mély pszichológiát rejtő önportré, a semmit-akarás és filozofikus megállás szimbolikus megőrzése."" 1 Tájképeivel a 10-es évek első felében is rendszeresen részt vett Mednyánszky a tárlatokon. Radikálisan új fejezet - életében és művészetében - az első világháború kitörésekor kezdődött. A Budapesti Hírlap harctéri rajzolójaként, a sajtóhadiszállás tagjaként jutott el a frontra. Tevékenységéről gyakran írtak a napilapok, folyóiratok. A legalaposabb, legrészletesebb beszámolót Malonyay Dezső publikálta a Művészet című folyóiratban. „Senki a fáradalmakat, a gyaloglást, a kényelmetlenségeket, a nélkülözést jobban nem bírja, mint ő. Gyalog, kocsin, autón száguldozik egyik csatatérről a másikra s már repülőgépen is rajzolt." 62 Igen sok rajzot, vázlatot, akvarellt, sőt festményt is készített a fronton, melyeket a háború évei alatt rendszeresen bemutattak. 1915 őszén az Ernst Múzeumban rendeztek csoportkiállítást: „A kiállítók közt a legnagyobb kollekciót báró Mednyánszky László gyűjteménye adta. A mester, aki azelőtt lankás vidékek és hegyi tájak formációit, atmoszferikus jelenségeit kutatta, mintha új fejezetét kezdené művészetének, frissen, fiatalos ruganyossággal. Jóformán megszakítás nélkül, a háború eleje óta különböző frontok irányában a harctéren él és dolgozik, a vázlatok, grafikus jegyzetek, tanulmányok rengeteg tárházával tér időnként haza, hogy megfesse képeit. Valósággal elektrizálódott művészetében. E kiállításon ízelítőt adott újfajta munkáiból, amelyek egyszerűbbnek és erőteljesebbnek mutatják, mint valaha. Hagyományos csatakép persze nem kerül ki keze alól. Neki a háború is az, ami az emberektől zavartalan természet volt: misztérium.'"' 3 Több fronton is megfordult Mednyánszky, 1916 nyarán megsebesült az olasz fronton. Ez újabb alkalmat adott arra, hogy harctéri művészeti tevékenységét méltassák. A Világ című napilap így írt róla: „Báró Mednyánszky a háború legelején jelentkezett harctéri festőnek, és azóta bejárta a háború minden frontját. [...] Azok közé a harctéri festők közé tartozik, akik a háború drámáit és lelki emócióit is meg tudják örökíteni. A háború jeleneteinek nem egyszerű leírója. Végtelen szíyjósága és nemes emberszeretete átérzi a háború szenvedéseit, habár ez a szenvedés nemcsak az embert, a tömegeket, hanem az állatot vagy a természet táját sújtja." Művei „akaratlanul is azt a filozófiai gondolatot erősítették, hogy nemes dolog együtt lenni és érezni a szenvedőkkel. Mednyánszky háborús művészetének ez volt az alaphangja. Festői szépségekben azt adta mostani dolgaiban is, amit annyira szeretett tőle a magyar közönség, tájak borulatát, ködbevesző vidékeket, és a katonák, menekülők, a háború front mögötti embereiben is meglátta azt, amit a békeidők szegény és elhagyott embereiben keresett, szánalmasságot, a fájdalmat és a nyomort.'"' 4 A haditudósítók alkotásaiból évente rendezett kiállításokon rendre kiemelték Mednyánszky műveit, melyek művészi értéküket tekintve messze meghaladták a többségükben naturalisztikus újságrajzokból álló mezőnyt. „Ezúttal is kimagaslanak a képek tömegéből a mi művészeink alkotásai. Vaszary és Mednyánszky képviseli ezen a kiállításon az elemi művészi erőt. [...] Mednyánszky László csökkenetlen ifjúi erővel alkot. Az ő művészete megifjodott a háborúban és megtermékenyült. Szebbnél szebb tájképei függnek a különböző termekben. Legszebbek talán szürke-barna tónusba merített alkonyati képei, a »Kenyer« című és a Belgrádba készülő csapatokat ábrázoló." 65 A háború végén, a forradalmak idején már súlyos betegen Bécsben élt, ott érte őt a halál 1919 tavaszán. A halálakor közreadott emlékező írások, nekrológok jó alkalmat adtak arra, hogy ki-ki újra számadást készítsen arról, mit jelentett neki Mednyánszky művészete. Monográfusa, Malonyay Dezső ekkor már nem élt, Lyka Károly azonban terjedelmes méltatást közölt az Új Időkben. „A nagy művész, aki most, virágfákadáskor örökre elhagyott minket, megérdemli, hogy búcsúztatóul magunk elé idézzük mesterműveinek gazdag sorát, mert ezekben s ezek által lesz ő továbbra is jelen a mi kultúránkban, s folytatja a nagy kozmoszról szóló beszélgetést, amellyel a többi embereket a világ szépségeinek és a természet erejének megérzésére serkentette." 5 " Mednyánszky művészetének méltatásaként Lyka lényegében az 1903-as nagy tanulmányának megállapításait ismételte meg.
