Markója Csilla szerk.: Mednyánszky (A Magyar Nemzeti Galéria kiadványai 2003/4)

Mednyánszky László a művészettörténet-írás tükrében: tudomány- és kultúrtörténeti adalékok - Császtvay Tünde: Laczikonyha, kothurnus, tülök. Nemzet- és lélekmentő műpártolás-próbálkozások a XIX. századvégi Magyarországon

először baj az hogy kevés olyan író és művész van akivel őszintén mondva, csak magam is szívesen lennék együtt - a mágnások pedig lefogják nézni azokat akik eljönnek az bizonyos, a vége az lesz hogy csak azok fognak elmenni akik a lenézést eltűrik. De azokban meg mi örömünk lesz? Az összekötő kapocs hiányzik. Node majd meglássuk! Ha idén nem megy, talán majd fog menni a jövő télen ha már te is itt lész. [...] No, egy kis burgoisismus egy gramm philistriozitás becsepegtetése a te véredbe - nem fog neked ártani."

45 (5. kép) Viszont - mint sejthető - kecsegtető üzleti vállalkozásnak tartotta, s erre közös munkájuk során - mint jó gazda, amúgy a Kör későbbi képzőművészeti részlegének vezetője többször igyekezett Justhot is figyelmeztetni: „Annyi bajom van itt az Évkönyv szerkesztésével [...] e sok bajnak egyik legfőbb oka az hog)' az irodalmi bizottság előadója nincs jelen - az pedig te vagy. Attól félek hogy nagy blamage lesz a vége az egésznek [...] okvetlen jöjj fel a dolgok megbeszélésére és elintézésére mert ha nem jössz fel egypár napra én nem állok jót semmiért s attól tartok hog)- itt a te távolléted folytán elparentálják az egészet és akkor a Műbarátok Körének kampecz!"

46 Emellett Fesztyn keresztül a politika, a hatalom felé is vezettek utak, s miután Justh legkedvesebb, a politikai pályára kiszemelt, arisztokrata származású gyermek- és ifjúkori pajtásai sorra haltak el egészen fiatalon, ez sem lehetett elhanyagolható. Mindenekelőtt jóval könnyebb volt így - a hosszadalmas próbálkozásokat követően - megnyerni az ügynek a költőfejedelem Jókait, aki a Művészetbarátok Körének alakulásakor is lelkesen fújta meg a TÜLKÖT, s vállalta a bemutatkozó cikk megfogalmazását, melyet a Magyar Pantheon címmel adott közre: „Magasabb köreinkben egy fölöttébb örvendetes mozgalom indult meg, melynek célja a magyar irodalom és művészet számára azt a társadalmi jelentőséget megszerezni, amellyel más nemzetek író- és művészvilága saját honában meg van tisztelve. A magyar alkotó szellemek az utóbbi évtizedek alatt mind az irodalmi, mind a művészeti pályán oly elismerést vívtak ki, s a közönség részéről oly méltányos pártolásban részesülnek, hogy többé azoknak mesterségesen fentartott ápolására nincs szükségük: s ahol kezdő tehetségeket gyámolítani kell, ott vannak már áldozathozatalra és kiképzésre hivatott szilárd alapon álló intézményeink, melyeknek e mozgalom megindítói nem szándékoznak versenyt támasztani, hanem inkább ez intézetek célját társadalmi úton megközelíthetővé tenni. [...] A mi magasabb társadalmunkban van eg)' nagy betöltetlen űr: hiányzik belőle a költők és művészek helye: akik a világon mindenütt a szellem előkelőségei közé számíttatnak."

47 A művész - Mednyánszky László ' Bár tudjuk, hogy Mednyánszky, Justh egyik legbensőbb barátja már hetvenes évektől dédelgetett olyan terveket, hogy egyesületet, szellemi kört alapít, ezek rendre nem sikerültek, hiszen alapvetően nem is sikerülhettek.

49 „Fő dolog a festés"

5

" -jelentette ki már 1878ban. És fő dolog volt önmaga, belső világa és érzései, művészetének mindennapi megélése, felfedezése és analizálása - tehetjük hozzá. Az elkülönülést, a mindennapokból való teljes kivonulást mindinkább vállaló Mednyánszky a „még be nem kaliczkázott vén csavargó" egyik legfélelmetesebb élményeként írja Pékár Gyulának: „Soká féltem, mert még gyermekkoromban észrevettem hogy a bekaliczkázott kanárimadarak haragusznak, amikor a szabadban röpkedő verebek az ablakon kopognak és velük szóba állnak."

51 Valóban, Mednyánszky tényleg megpróbált - a szó szoros értelmében - minél kevesebbet szóba állni a bekalickázottakkal. Mednyánszky - a közös szellemi és filozófiai társ - tehát a „kijelöltségnek", a kiválasztottság-tudatnak az elkülönülés, a magány felé vezető útját példázta. A reális világ tudatos figyelembe nem vétele és elutasítása, csak kirándulásjellegű meg-meglátogatása azonban - nyilvánvalóan csakis az olyan habitusú és kizárólag a saját belső világában mozgó művésznek nyújthatott megoldást és megnyugvást, mint Mednyánszky. És bár az egyre betegebb fizikai és lelki állapotú Justh mindinkább átérezte és elfogadni látszott ezt Mednyánszkyval ellentétben - ő végtelenül szenvedett tőle. Még akkor is, ha a magyarországi társaséletben ők ketten voltak „az egyik" és „a másik." (6. kép) Justh a legnagyobb igyekezettel vetette bele magát a választott és „magának fenntartott" művészeti ág, az irodalom belső és elzárt világába, amelyet ráadásul a „megemelt", az igazi élet területének nevezett ki. De a mérhetetlen energiával felépített, a Huysmans-tól, jó ismerősétől tanult „visszájára fordított"

52 és a való világtól művileg elemelt irodalom világában csak a magányt érezte. Mint panaszkodott is róla egy Kairóban kelt, dátum nélküli levelében: „Az ember mindig el van hagyva, de ilyen magányról mint amibe én jutottam erről fogalmam sem volt." S ez nem véletlen. Justh nyughatatlan és beteg lénye élvezte ugyan az időszakonkénti - akár demonstratív - kivonulást, átmeneti kimenekülést a társaságból, a társadalomból, a világból, de csakis úgy, hog)' megmaradjon annak lehetősége, hogy bármikor visszaléphessen oda, ha szükségét érzi. Gondolatai, eszméi - melyek főként osztályának, s számára egyenértékűen: nemzetének 6. Faragó József: Mednyánszky, a „Karikatúrák a műcsarnoki kiállítás után" sorozatból (MNG ltsz. 1907-322/k)