Markója Csilla szerk.: Mednyánszky (A Magyar Nemzeti Galéria kiadványai 2003/4)
Mednyánszky László a művészettörténet-írás tükrében: tudomány- és kultúrtörténeti adalékok - Császtvay Tünde: Laczikonyha, kothurnus, tülök. Nemzet- és lélekmentő műpártolás-próbálkozások a XIX. századvégi Magyarországon
nak - cikkeiben e részkérdések már korábban éppúgy fölmerültek, mint ahogy egy akkor még kevéssé ismert, szegedi újságíró, Mikszáth Kálmán írásaiban is. 15 Közvetlenül arról volt tehát szó, hogy a művész és a kiadó közötti alkuszügyben minden feltétel a kiadót segítette és védte, közvetve viszont arról, hogy megteremthető-e egy olyan üzleti rendszer, amelyben a magyar írás-, zeneművek és műalkotások képesek megtalálni a fizetőképes vevőkörüket. Ebben az időben ugyanis gyakorlatilag semmiféle intézményesített szerzői jog nem érvényesült Magyarországon, hiszen a jogi rendezés több évtizedes próbálkozásai rendre eredménytelenül zárultak. A szerzői jog szabályozásának ügye ugyan már a század harmincas éveitől többször előkerült, 1867 óta pedig úgyszólván napi problémaként merült föl, ám annak 1884-es törvénybe foglalásáig semmi igazán érdemleges nem történt ezen a területen. A gyakorlat az volt (s itt csak a most a dolog szempontjából fontos jellemzőket emelem csak ki), hogy a kiadó - egy régi császári pátens értelmében - a Habsburg Birodalom területén kívüli külföldi művek magyar kiadása után nem volt köteles semmilyen jogdíjat fizetni. Elő magyar szerzővel azonban meg kellett állapodnia, de a kiadó valójában olyan feltételeket szabhatott, amilyeneket akart. így könnyen az a helyzet állhatott elő, hogy a kiadók a költségkímélőbb megoldásokhoz folyamodtak, 18 a jogdíj nélkül kiadható, „idegen nyelvből fordított korabeli bestsellereket és zugkiadványokat" részesítették előnyben, s messze elkerülték az élő magyar írók műveinek kiadását. Jókai stratégiai jelentőségű cikke egyébként annak az áldatlan állapotnak a beismerése is, hogy a magyar írók - pénz és a megváltozott irodalmi élet következtében elengedhetetlenné váló üzleti ügyesség hiányában - kiszorultak-kiszorulnak a magyar regényforgalmazási szisztémából. Jókai a helyzetértékelés mellett megszondázta az irodalmi, a zsurnaliszta és a művészetkedvelő közvéleményt, mely irányból lehetne, s lehet-e egyáltalán a magyar művekkel az üzletileg sikeres vállalkozásokba, betörni. Jókai 1880-as húsvéti cikkéhez - a többi korabeli laphoz hasonlóan - az Egyetértés névtelen tárcaírója azonnal sietett kommentárokat fűzni, amelyek között elsőnek említette meg: „Jeles festő vagy muzsikus a hazai mostoha viszonyokat kikerülve, külföldre mehet érvényesülni: a magyar író nem él meg az idegen levegőben, bár tudja, hogy kiadót alig remélhet." 19 Hogy a több évig folyó, kisebb könyvtárnyi vitaanyagból éppen ezt emeltem ki, korántsem véletlen. Az Egyetértés tárcaírója pontosan érzékelte, értette és érzékeltette, hogy az irodalom, a képzőművészet és a zene - legalábbis ebből a szempontból - mennyire hasonló problémákkal küzd, de azt is, hogy - a magyar nyelvhez való kötöttsége miatt - az irodalom van a leginkább bezárva az országhatárok közé. így aztán a képzőművészet és a zene magyar mestereinek jóval kevésbé volt muszáj és volt szükségszerű részt venni a hazai tömegtermelési szisztéma helykiszorító tusakodásában és - relatíve - tágabb lehetőségek nyíltak előttük, nagyobb térben kereshették az érvényesülési és megélhetési lehetőségeket. Az elkövetkező néhány év az „irodalomszervező" Jókai számára a nagy vállalkozások kora. Hosszú éveken át ki nem fogyott az ötletekből. Számos próbálkozásának terve 2 " - nem egy kapta a „nemzetmentő" címkét - született és halt meg rövid időn belül. Volt olyan, amelyben azt ízlelgette, alkalmas-e, elég erős-e a magyar irodalmi élet, a magyar írótársadalom önerőből, önszerveződéssel pénzhez jutni céljai eléréséhez. Volt, amelyben kiadókat, üzletembereket, arisztokrata hölgyolvasókat udvarolt körbe, hajlandók-e a gyökeresen megváltozott, a gazdasági helyzetnek és az üzletnek egyre inkább kiszolgáltatott irodalmi élet bajain segíteni, azaz elégséges mennyiségű mecénási, szponzorálási támogatást biztosítani. Volt, amelyben szépirodalom-pártoló társulat tervét vetette föl, volt, amikor a terjesztési anomáliákat akarta megreformálni, volt, bogy pályázati rendszert vagy saját írói kiadó fundálásának ötletét vázolta föl. Kísérletezett egyéni módszerekkel, társaságokkal, szalonokkal, szervezetekkel és pénzemberekkel szövetkezve, de nem sikerült megnyugtató megoldást találnia. Az egyetlen, rövid életű vállalkozás, a Jó könyvek a magyar nép számára című, népnevelő ponyvasorozat, mely megvalósult s bizonyos szempontból sikerre jutott, végül is ugyancsak az állami pénzek megcsapolásából jött létre. Ez az államilag szubvencionált, közvetlenül Trefort Ágoston kultuszminiszter közbenjárására fizetett ponyvasorozat - mely az igazi ponyva lélekmételyező hatását akarta volna mérsékelni - bár célját nem érte el, valójában azért volt igazán izgalmas, mert a Jókai nevét zászlajára tűző kiadványsorozat a kornak azon íróit, költőit és festőit terelte össze, akiket egyébként (legalábbis ekkor még) az akadémikus irodalom nem fogadott be. A füzeteket - többek között - maga Jókai, Vajda János, Mikszáth Kálmán, Reviczky Gyula, P. Szathmáry Károly, Rudnyánszky Gyula írta, illusztráló metszeteinek rajzolói között pedig ott találjuk Feszty Árpádot és Mednyánszky Lászlót. 21 3. Gr. Csáky Albin irodalmi szalonjában Jókai Mór, Justh Zsigmond cs Mikszáth Kálmán (Magyar Salon, 16. köt. 1892. 455.)
