Markója Csilla szerk.: Mednyánszky (A Magyar Nemzeti Galéria kiadványai 2003/4)

Mednyánszky László a művészettörténet-írás tükrében: tudomány- és kultúrtörténeti adalékok - Gosztonyi Ferenc: Kész regény. Malonyay Dezső 1905-ös Mednyánszky-monográfiája

Malonyay, bár monográfiájában aprólékosan leírta Mednyánszky világnézetét, „buddhizmusát", az ebből származó tanulságokat konkrét képelemzésekhez nem használta fel. Pedig biztos, hogy a vallási fogalmakkal operáló képértelmezésnek legalább a lehetőségéről tudott, annak ugyanis a Justh-Czóbel-körben komoly hagyományai voltak. Például 1890-ben Justh így magyarázta egyes Mednyánszky-képek hatását: „úgy vigasztalnak, mint egy-egy vallásunkból elejtett szó; keletkezésök mozdító okát azonban csak nem fogjuk megérteni, mint ahogy a vallásunk végokát nem érthetjük meg sohasem."

127 Czobel Istvánnak a Mednyánszkyról írott legérdekesebb sorai közé taroznak azok a rögtönzött kis elemzések, amelyekben a tájképek vallási fogalmakkal való megvilágításával kísérletezett. Először Justhnak mutatott be így egy művet 1890 őszén: „van egy kis erdőrészlet a mely egy valódi pantheisticus Ho[c]hamt [nagymise], a természet szellemét látja az ember elvonulni az ágak között, a technika bámulatos, s az a titokszerű költészet, a melyet bele tud tenni, az a mysticismus a realismusban igazán lélekemelő."

128 A képek általánosan, differenciálatlanul, csak „misztikusként" való leírására Malonyaynál is volt példa; hasonlóról írt 1893 februárjában Czobel Justhnak: „Van eg)' holdvilágos est egy havas erdőben, egy mysticus álom, de mind olyan legelsőrendű dolgok amilyeneket rég láttam, s amilyenekről Pesten, ahol mindig a legrosszabb dolgait állította ki, fogalmuk sincs. Igazán egy titáni erő van ebben a bolondban, csakhogy fájdalom azt a világ aligha fogja tudni."

129 Czóbelnek, vidéki elzártságában, lételeme volt a levelezés, a folyamatos konzultáció. Justh halála után Pékárral próbált - minden jel arra mutat, hogy szerény sikerrel -, hasonlóan elmélyült és intenzív kapcsolatot kialakítani. Leveleiben állandó helye volt - általában a vége felé, vagy a legvégén - a Mednyánszkyval kapcsolatos közlendőinek, kérdéseinek, kéréseinek. Czobel e tekintetben igazi megszállottként viselkedett; csak egy példa: egyik 1894. októberi, Pékárhoz írt levelében, miután beszámolt Justh temetéséről (!), és megköszönte a Pesti Naplóban közölt nekrológot, a levél végén - hosszú évek rutinjával -, „László" képeire terelte a szót: „László a nemzeti salon számára 6 kisebb képet festett, de olyanokat mint még soha, valódi revelatioi eg)' újabb iránynak a művészetben. Az egyiket, késő este a Kárpátokban, az extrahált hangulat netovábbja, elneveztem Devachannak, ez azon hely a hol az esotherikus tanok szerint [...] a szellemek a halál után tovább fejlődnek teljes harmóniában s a szellemi látás birtokában, ilyen kivonatait láthatják azok a földi hangulatoknak, mint ebben a képben van. Nem kevésbé suggestiv a Csillagfény a téli éjben, és a Hangok a ködben című, olyan dolgok amilyeneket alig festettek, legalább ebben az alakban nem. Persze senki sem érti, s a másik három erős realizmussal és nagy színhatással festett e vidékbeli motívumok tetszenek jobban."

130 Ez az általam ismert legérdekesebb képleírása. Majd, hogy az illúzió teljes legyen, pár hónap múlva - akárcsak Justhnak annyiszor, anno -, Pékárnak is megírta újra, ugyanazt...

131 1897-ben Pékár is részt vett - igaz Budapestről és nem Párizsból, mint Malonyay 132 a Mednyánszky-kiállítás sajtókampányában.

133 Azt írta, hogy Mednyánszky „tiszta és mély filozófiája révén, mely már szinte buddhizmus" volt képes, a Párizsban is sikert aratott, nagyszerű és átélt műveit megalkotni; majd hozzátette, hogy ,,[a]z ily magas világnézetű ember már testvére az apostoloknak s élete a Kempis mintájára igazán a »Krisztus követese«, - ha egy művészi álomban is..."

131 Azért különösen érdekes ez a korai felvetés, mert a későbbiekben Pékár inkább Mednyánszky már említett „éjféli" oldalát boncolgatta... 5. Egy idézett pályatárs: Lyka Károly Az olvasottak után világos, hogy ezt a monográfiát csak a Justh-Czóbel-körből írhatta meg valaki, s ki más, mint a „kritikus kutya": Malonyay. Amit megírt, annak kimondása egy körön kívülinek tabu volt. Ráadásul - és erre lesz majd nagyon jó példa Lyka Károly (1869-1965) -, másoknak talán nem is ezek, hanem egészen más vonások látszottak Mednyánszkyban a legfontosabbaknak. Malonyay monográfiája két pontján idézte Lyka „magyar tájképfestőkről" szóló tanulmányát. Először akkor adta át a szót Lykának, amikor kronológiájában az 1898-as Műcsarnokbeli nag)' aranyéremhez ért.

133 Nem tudom, hogy Malonyay ismerte-e a Lykától idézett szöveg kiadástörténetét, de abból, és ahogy felhasználta, több szempontból is tanulságos szituáció kerekedett. A kétszer is hosszan citált Lyka-tanulmány - amelynek pontos címe Magyar tájképfestők - ugyanis kompiláció, amely először a Kis könyv a művészetről (1904) című gyűjteményes kötetben jelent meg.

130 Lyka az általános címmel ellátott, „újszerű" tanulmányt két korábbi írásából, az 1898-as Mednyánszky világa,

1

" és az 1903-ban megjelent Mednyánszky stílusa címűekből állította össze.'

38 Lyka mindössze egy rövidke bevezetővel toldotta meg a két szöveget, és még néhány név elsorolásával igyekezett cím és tartalom feszültségét tompítani. Kevés sikerrel. A Kis könyv a művészetről egyik bírálója, Wetzel György A magyar műkritikáról című pamfletjében szóvá is tette az aránytalanságot: „Azzal a benyomással és meggyőződéssel tettem le ezt a különben élvezhetőén megírt könyvecskét, hogy abban a magyar tájfestőkről szóló fejezet tisztán Mednyánszky kedvéért íródott."

139 A tudha-