Markója Csilla szerk.: Mednyánszky (A Magyar Nemzeti Galéria kiadványai 2003/4)
Mednyánszky László a művészettörténet-írás tükrében: tudomány- és kultúrtörténeti adalékok - Tímár Árpád: Mednyánszky László a magyar sajtóban. 1876—1919
Mednyánszky báró ötven művét állította ki. Ismerjük azokat a ködös, párás, zúzmarás, havas, deres képeket, melyeket Mednyánszky kárpáti hazájában talál és fest meg. Eredetibb és szebb impresszionizmust alig látunk másnál, mint nála. Közvetlenül hat, nem banális, mint annyi - hogy is mondjuk - iskolatársáé. Emlékezzünk csak arra a Vágparti képére, melyet két éve láttunk, a hajnali legeltetésére s a téli reggelére, amit a millenáris kiállításon állított ki. Ugyanazokat dicséri most a francia sajtó és közönség." 21 A tudósító - rövid jellemzésként, mintegy epitetonként - hirtelenjében „természetábrázoló impresszionistának" nevezi Mednyánszkyt, nyilván azért, mert művészetét modernnek, a legújabb párizsi törekvésekkel összhangban lévőnek tekinti, a fogalom bővebb tartalmának kifejtésére és a Mednyánszky művészetére való alkalmazás jogosságának indokolására természetesen ekkor nem került sor. Megjelent a tárlatról egy részletes helyszíni beszámoló is, Malonyay Dezső írása a Budapesti Hírlapban. A körülmények és a párizsi reagálások ismertetése mellett természetesen helyet kapott benne Malonyay személyes véleménye, Mednyánszky-értelmezése is, mind a tájképekről, mind pedig a figurálisakról. „Mednyánszky a zordon hegyek művésze. [...] rejtelmes, szimbolista, misztikus. [...] Beléfesti képeibe azokat a legendákat is, melyeket megérzünk, ha ott járunk, anélkül hogy tudnók őket. [...] Hát hogyne lenne rejtelmes, szimbolista és misztikus, mikor éppen azt akarja kifejezni a természetről festett képein, ami rejtelmes, szimbolista és misztikus a természetben. Minden tájképe egy-egy dráma, legtöbbször tragédia színtere, ahonnan az imént távoztak a szereplők vagy jönni fognak rögtön." - írta a tájképekről, jelezve, hogy a sztereotip „borongós hangulaf'-nál mélyebb tartalmakat lát bennük. A tájképekkel egyenrangúnak - vagy talán azoknál még jelentősebbnek is - látta és láttatta Malonyay Mednyánszky alakos képeit: „Tájképeinél is frappánsabb hatást keltettek itt a figurális dolgai, mintegy húsz darab kép, melyeken a külvárosok csavargóit mutatja a csudálkozva borzongó publikumnak, [...] Mindez festői, érdekes, originálisán van föstve de ennyivel be nem érné a mi művészünk. Nincs l'art pour l'art, minden igaz művészetben él s kifejezésre jut a művész lelke, tudásának, érzésének s meghatottságának az arányában. [...] Mednyánszky a felebarátainkat mutatja meg nekünk ezeken a képein és a saját bűneinknek kér bennük irgalmat, könyörületet legalább, minden művészetek igazsága s talán az egyetlen emberi igazság - a szeretet nevében." 24 Nagy terjedelmű cikket írt a kiállításról - pontosabban annak párizsi visszhangjáról Pékár Gyula. „Őszinte örömmel kapjuk a hírt, hogy a magyar művészet fényes diadalt aratott legutóbb a világművészet metropolisában, ott ahol a legkülönfélébb nemzetbeliek lázas versenyében oly nehéz feltűnni, kivált pedig ilyen időben, midőn mind a három »Salon« nyitva van, és ezrekre menő képével és szobrával köti le a blazírt párizsi közönség figyelmét. Báró Mednyánszky László mester és a fiatal s rendkívül tehetséges gróf Somssich József rendeztek egy kéthetes tárlatot a műveikből a Georges Petit híres termeiben, ott, ahol boldogabb időkben Munkácsy Mihály állította volt ki a képeit, mielőtt világgá küldte volna őket. A kiállítás a napokban zárult be, s az előttünk fekvő párizsi lapok kritikáiból ítélve olyan fényes sikerrel, amilyen ritkán ér magyar művészt külföldön." Pékár bőven idéz a katalógus-előszóból, majd tovább folytatva a gondolatmenetet, kifejti saját véleményét Mednyánszky művészetéről: „Mednyánszky mester egészen az a ritka lelkű művész, aki elérte azt, amire csak kivételes elmék képesek, hogy le tudta vetkezni magáról a társadalom, faj, előkelőség efemer és a magasabb régiókban annyira gátló külső jelenségeit, s egyszerűen egyetemes Emberré tudott lenni - ő az, aki tiszta és mély filozófiája révén, mely már szinte buddhizmus, meg tudta látni a földi dolgok hiú és tetszetős külsőségei alatt a lét lényegét, aki nemes altruizmusában belátta, hogy az igazi ember az, aki nemcsak a szenvedő embertársak, de a teremtés minden más teremtménye, állatok, fák, sőt az élettelen tárgyak iránt is valami gyöngéd szimpátiával viseltetik. Ennek a mindenek iránt könyörületes, az egész teremtést szerető világnézetnek a nagyságát viszi ő bele a képeibe, erről beszélnek az ő csodás hatású vágvölgyi vagy kárpáti havas hegyei, ködbe foszló fenyvesei vagy forró, boldog alföldi tájai. Ennél a nagy szeretetnél, az egész léttel együtt érző szívénél fogva érdemes és kiválasztott léleknek igazán megnyilatkozott a nagyságos természet, ennek beszél, ennek megsúgja a Teremtés ama magasztos szimfóniáit, melyeket csak a nagy 7 költők és nagy vallásalapítók vagy filozófusok [...] hallottak meg, s melyek halott könyv maradnak a földi érdekek után járó, kicsinyes, múló ambíciókban elkérgesedett lelkű embereknek örökké". A figurális képek sikerét is részletesen ismertette Pékár: „mint igazi párizsi embereket nem kevésbé megkapta kiállításának az a másik része, melyben a párizsi külvárosi élet legborzalmasabb típusait, a külső bulvárok erődítései körül ólálkodó tolvajok, gyilkosok, abszintivók s pierreusök galériáját állítja a néző elé: az Yvette Guilbert repertoárjának az alakjait. 6. Mednyánszky László: Őszi világ. (Kiállítva a Képzőművészeti Társulat 1904/05. évi téli kiállításán, No 6., Új Idők, 1904. november 20.)