Markója Csilla szerk.: Mednyánszky (A Magyar Nemzeti Galéria kiadványai 2003/4)
Markója Csilla: „Egy fenséges és egy ijesztő arc közötti távolság". Mednyánszky László rendhagyó művészetéről
vid idő alatt pár ezer tagja lett ez egyesületnek." 86 A pánszláv mozgalmak ellen életre hívott egylet alapító okiratának tervezete Mednyánszky tollából szintén ránk maradt. 87 Bár Mednyánszky idővel felhagyott naiv, utópista egyletterveivel, amiket maga is légváraknak minősített, még a kilencvenes években, azaz mintegy negyven évesen is így fogalmazott egy újabb, most már Pékár Gyulával közösen előkészítendő hazafias egylet kapcsán: „Tag lehet minden keresztény honpolgár. Jótékonyság és idealizmus fejlesztése. Kölcsönös érdekszövetkezet mások érdekében. A magyar faj, amely hivatva van az új tavasz ébredésével vezetni a többit a szép közös ideál felé." 88 Mednyánszky nemzeti érzületeit, akárcsak Malonyayéit, csakis történeti tényként, történeti megközelítésben érdemes vizsgálni. Ugyanaz a Mednyánszky, aki felvidéki háttér előtt „vad nacionalistának" tűnhet fel, a Wolfneréket is sújtó, így bizonyos értelemben rá is, mint Wolfner-védencre kiterjedő antiszemitizmus tükrében olyan „idegen", akinek magyarsága, ha másképp nem, hát az Alföld segítségével bizonyításra szorul. Az Alföld emlegetése Mednyánszky festészetével kapcsolatban részben ugyanazt a szerepet tölti be, mint a Wolfner József Andrássy úti könyvesboltjában lógó, a magyar királyi koronát idéző csillár. Malonyay nemzeti művészettörténet-felfogását 89 a kor divatos evolucionizmusa és eg)' történelmi helyzet kontextusában kell értékelni, amelyhez éppúgy hozzátartozik a magyarok az osztrákoktól, mint a szlovákok a magyaroktól való függetlenedésének vágya. A történelmi sérelmek e Bermuda-háromszögében Mednyánszky életműve jó időre elsüllyedt, éspedig nem csak a magyarok, vagy a szlovákok, hanem az osztrákok számára is. Pedig Mednyánszky szlovák vagy osztrák birtokbavételére oly kézenfekvő megoldás kínálkozik. Ezt a megoldást Ján Abelovsky végül fel is veti. Igaz, az talán túlzás, hogy a nemzet fogalmát nem nyelvközösséggel, hanem a politikai, történelmi közösséggel kívánja definiálni. De azzal mindenképpen egyetérthetünk, hogy Mednyánszky közös tulajdon, a régió közös tulajdona, amiképpen közös történelmünk is. Másfelől viszont egy önálló felsőmagyarországi művészeti régió elkülönítése érzésünk szerint további művészettörténeti érvekkel történő alátámasztást igényelne. Hiszen a bécsi poétikus realistákat is éppen egyfajta metafizikai érzékenység alapján szokás megkülönböztetni a barbizoni festészettől. Jelen pillanatban számomra úgy tűnik, de ez már képezze vita tárgyát, hogy Mednyánszky sajátosan közép-európai, Monarchia-beli, metafizikai igényű szimbolista luminizmusa épp annyival „növi ki" a bécsi vagy magyar kortársak poétikus realizmusát, mint azokét a felvidéki festőkét, akiket Ján Abelovsky elemez. Lezárás Mednyánszky rajzai és vázlatai nem kevesebbet fejeznek ki, mint azt, hogy egyazon alakzatnak ellentétes értelmű interpretációi egyidejűleg, egymás mellett is létezhetnek, hogy nincs forma, melynek tartalma ne lenne interpretáció kérdése. Ezzel a gondolattal Mednyánszky nem csupán a magyar plein air iskolát vagy a századelő progresszív művészetét előzte meg, hanem bizonyos értelemben a modern művészetet is. Az az eltökélt szándék, hogy bizonyos formai motívumokat, alakzatokat újra és újra felhasználva energiák és erők játékának mind súrítettebb kifejezését hozza létre, úgy, hogy eközben ne kelljen lemondania a valósághűségről és a barbizoni, iletve Bécsen átszűrt holland tájképi hagyományról, Mednyánszkyt több kompozíciós felfedezéshez vezette. Megtanult monumentálisan festeni, és a monumentális festés során mind közelebb került festői ideáljához, az összefoglaló, széles, „prima" festéshez. A monumenális festéshez vezető úton első volt a méretek és horizontvonalak terén tett felfedezés: „Egyik eszmém mindig az volt, hogy egy darab természetet fantasztikusan fölnagyított méretekben képzeljek magamnak. Úgy annyira, hog)' az emberek a földi eper levelei alatt sétálhatnának. így kellett magamat újból visszahelyeznem abba a hangulatba, amelyben minden olyan nagynak látszott. A látószög eltolása. A látóhatárt le kell süllyeszteni vagy magasabbra kell emelni. Ily módon mindent fantasztikus méretekre lehet nagyítani, egészen önkényűen, és különös, hogy akkor van igazunk, mert minden, ami körülvesz bennünket, voltaképp nagy. Ami kicsiny és nevetséges, az a látszat. Minden ember a nagyság csodája." 9 " Ez a bejegyzés szinte mindent elárul Mednyánszky lelki alkatáról, művészi habitusáról. Egy fantáziából, egy festői látomásból indul ki és festéstechnikai kérdéseken keresztül konkretizálva azt, a legáltalánosabb világnézetifilozófiai problémáknál köt ki. Művészi ereje, arkánuma ebből az alapvetően még mindig gyermekmódra fantáziálgató-konfabuláló attitűdjéből származik: nagyotmondó hajlamához társuló kíméletlen önkritikája, a megélt valósághoz való tudatos kötődése biztosította számára, hogy amit európai kortársai között csak a legnagyobbak, a monumentális, szintetikus, a végsőkig leegyszerűsített festői kifejezést föltalálok, a posztimpresszionisták tudtak csak a bevett sémákkal való szembefordulás során megvalósítani, azt ő a konvenciókon részben belül maradva is véghez tudta vinni. Mednyánszky művészete valóban csak a legnagyobbakéhoz mérhető, s hogy ez még a hajdani Monarchia régióján belül sem közismert, azt csak részben magyarázhatjuk a vasfüggönnyel vagy a hazai művészet provinciális kontextusával. Mednyánszky nem lett paradigmaváltó, mivel talált továbbfejlesztenivalót a