Markója Csilla szerk.: Mednyánszky (A Magyar Nemzeti Galéria kiadványai 2003/4)

Mednyánszky László élete és művészete, különös tekintettel az 1900 előtti időszakra - Bakó Zsuzsanna: Kitaszított lelkek útjain bolyongva. Gondolatok Mednyánszky László rendhagyó portréfestészetéről

jegyzéseiben is említi, mindjárt meg is magyarázva vonzalmát a számára nyilvánvaló szemé­lyiségkülönbséggel, mivel úgy érzi, ezek kiegészítői saját jellemének: „A típusok közt is megtörtént a választás - s körülbelül ismerem mindazon nagy típuscsoportokat, melyek re­ám benyomást gyakorolnak. Komplementer típusok, azaz az én egyéniségemnek komple­mentumai. Az energikus és agresszív típus azon végletekig megbízható becsületességgel. Egyszóval az erős, hívő ember." 9 Kétségtelen, hog)' a közeli képkivágatokkal még a szelí­debb arc is erőt sugároz. Különösen érvényes ez Kurdi Bálint arcképe (Tanulmányfej, Nyuli), amely esszenciaként sűríti Mednyánszky ember- és férfiideálját, az „erős, hívő embert" (kat. sz. 32.). Ünnepélyesség és imponáló magabiztosság, tiszta, nyílt őszinteség, amit e kép su­gároz. A Bécsben katonáskodó Kurdit 1881-ben ismerte meg, majd barátságuk a budai Fő utcai Nyülkaszárnyában folytatódott, talán erről, talán a fiú szelíd természetéről nevezte el őt „Nyulinak". Barátságuk olyan mély volt, hog)' Nyuli 1906-ban bekövetkezett halála után élete végéig vele „levelez", naplóiban neki számol be mindennapjairól, érzéseiről. Több, parasztfiúkról készült arcképen élénk színeket használ: „Sajátos szétáradó claire­obscur. Inkább alulról világítva, de tompán és kissé elmosódva, nagyon gyöngéden, de igen színesen tartott háttérrel", írta színhasználatára vonatkozóan 1896-97-ben. lw A tiszta és erős színek még jobban kiemelik az arcot, így ezt a szerepet a Szepesi szász paraszt (Szepesi szász, Paraszt, Tanulmányfej fehér inggel) című kép esetében a ruha vörösesbarnája (kat. sz. 44.), és a Férfi fej tanulmánynál az erőteljes kékeszöld háttér tölti be (kat. sz. 129.). A pa­rasztfiúkról, kocsisokról, földművesekről, fuvarosokról festett arcképein a személyiségvoná­sok specifikusak, az arcokon szelíd együgyűség, flegmaság, bágyadt közöny egyaránt tükrö­ződik. Megjelenésük a környezetükre is utal, jóllehet a ruházat, a háttér vagy egyéb attri­bútum - egy szájban lógó cigaretta, egy félre csúszott kalap, egy ferdén lógó nyakkendő ­a képek többségénél csupán jelzésszerű, végletekig leegyszerűsített. Az egyedi és általános megbonthatatlan egységéből e portrétípusnál az egyedi érvényesül erőteljesebben - némi­leg a tipizálás hátrányára - részben az erős karakterek, részben a személyesebb jellegű, oly­kor mélyebb érzelmekkel is átszőtt kötődések miatt. Egyik barátja esetében így fogalmaz­ta meg érzéseit: „A magasabb szellemiség feltámadásába vetett hit ma délután újra éledt bennem, amikor Koczka János mellett ültem és észrevettem, hogy mennyi idealizmus la­kozik ebben az egyszerű emberben." 11 A saját osztályából kiábrándult festő ezekben az em­berekben vélte megtalálni azt az idealizált, tiszta erkölcsiséget, amelyet két­ségbeesetten keresett élete végéig, és amelyet olykor felfedezni vélt egy-egy szenzitív kapcsolatban: „Halottak emlékeiből nem tud a kedély örökké megélni. Ezen hely Seres Károly halála óta üresen maradt. O volt az én komplementerszínem. Összeforrt a bele vetett hit és remény belső lényem­mel. Oly becsületes és minden rossztól tiszta volt lelke." 12 Mednyánszky szenvedélyesen kutatta az emberi természet lényegét, ke­reste az utat annak minél tökéletesebb kifejezéséhez: „Minél inkább ismer­jük meg az embereket a szó világi értelmében, annál kevésbé ismerjük őket, mivel a haszontalan véletlenek ama tömkelegét kezdjük fontosnak tartani, amelyek a szellemnek az anyagba hatolása közben támadnak. Pedig ezek a véletlenek ugyanolyan sokfélék és lényegtelenek, mint azok a for­mák, amelyek a hóeke két oldalán a fölkavart hóban visszamaradnak." 11 Ép­pen ezért az intuitív megismerés útját választotta, egyre közelebb jutva a személyiség lényegének megragadásához, az „időtényező" kiküszöbölésével. „Mihelyt úgy vesszük az embert, ahogyan az örökkévalóságtól jön, és min­dent elhagyunk, ami benne időleges, úgy minden egyénben van valami nagy, egy külön világ." 14 E sorokat 1900 februárjában írta, s ennek az évnek nyarától kezdve sorra festette - galíciai utazásai nyomán is - rabbiportréit, melyek valószínűleg szándékosan készültek az általa talán legnagyobbnak tartott művész, Rembrandt arcképeinek hangulatában, mint a Szakállas öreg férfi (kat. sz. 108.) és az Aggastyán című képei (2. kép). Közülük az Öreg rabbinus - a pécsi Jan us Pannonius Múzeum tulajdonában lévő változaton - éri el a keresett szubsztanciális tömörítés csúcsát. 1 " (kat. sz. 106.) A sötét háttérből lassan, fokozatosan kibontakozó rán­cos öregember arcban a szelíd, kissé ravaszkás mosolyban, a mindenen áthatoló tekintet­ben sok ezer év tapasztalata, nyugodt bölcsessége tömörül és a festő zsenialitása révén tük­rözi a néző számára az olykor láthatatlan belső világot is. Édesapja 1895-ben bekövetkezett halála után, majd barátai, szerettei elvesztésétől meg­rendülve egyre zárkózottabb lett. Szeretett halottaival - főként Nyulival - társalgott meg­rendítően személyes hangvételű feljegyzéseiben, immár egy éteri szellemi kapcsolatba lép­ve vele. Húga, aki jól ismerte bátyja összetett, ellentmondásokkal teli természetét, visza­emlékezéseiben így jellemzi: „Mikor idegei rosszabbodtak, mindenkitől visszahúzódott, el­zárkózott, a sötét melankólia elhomályosított mindent. Mikor ez elmúlt, soha csillogóbb, ragyogóbb társalgót nem ösmertem [...] De mélyen elrejtve volt sok más is; így valami acé­los, harcias". 10 Talán egy tartós depressziós állapot, talán a tökéletes kiábrándulás, vagy a benne mélyen rejlő indulatok együttese eredményezte, hogy a szenvedés legmélyebb pok-

Next

/
Oldalképek
Tartalom